Muti és a csoda

A Chicagói Szimfonikus Zenekar koncertje Riccardo Muti vezényletével

Szerző: Lehotka Ildikó, 2024. január 31.
Fotó: Internet és a Müpa honlapja (Todd Rosenberg)

Ismét egy olyan koncertet kínált a Művészetek Palotája január 24-én, ami igen sokak érdeklődését felkeltette. Nem kisebb karmestert köszönthettünk, mint a 83 éves Riccardo Mutit, aki a nagynevű Chicagói Szimfonikus Zenekart vezényelte. A koncert műsora három darabból állt, a művek közötti kapcsolódási pont Itália és az olasz életérzés volt. Ki ne tudná ezt jobban előhívni a zenészekből, mint a nápolyi születésű Muti?

A koncert olyan nagy érdeklődés mellett zajlott, hogy pótszékeket helyeztek a földszintre, és alig maradt üres szék. Több nemzetközi hírű magyar zenész is jelen volt az eseményen. A nézőtérre belépők láthatták-hallhatták az együttes hangolását, majd mikor Muti a pódiumra lépett, már bravózott néhány koncertlátogató. A műsor-összeállítást izgalmas találhattuk, azért is, mert a hagyományos nyitány – versenymű – szimfónia sorrend megváltozott. Nyitány helyett az amerikai, többnyire a minimalista zene elemeiből táplálkozó Philip Glass The Triumph of the Octagon című, műfaji megjelölés nélküli mű, versenymű helyett Mendelssohn IV. (A-dúr, Olasz) szimfóniája és szimfónia helyett Richard Strauss Itáliából elnevezésű szimfonikus fantáziája képezte az est műsorát.

Philip Glass műve a Chicagói Szimfonikus Zenekar felkérésére készült. Muti 2022-ben vezényelte Glass XI. szimfóniáját, amin a szerző is ott volt, és a koncert után, Muti irodájában beszélgettek. A szoba falán egy XIII. századi várkastély képe függött, és Glasst olyannyira ámulatba ejtette a kastély nyolc, nyolcszögletű bástyája, hogy a mű alapgondolata megszületett. A bemutató egy évvel a beszélgetés után, 2023. szeptember 28-án volt a Chicagói Szimfonikus Zenekarral, Muti vezényletével. Glass darabja minimalista, tulajdonképpen hármashangzat-felbontások sorozata. A kezdő taktusok a szordinált hegedűkön szólaltak meg, a hallgatónak olyan érzése lehetett, mintha álmodna. Nem akarom belemagyarázni azt, hogy később, már természetesen szordinó nélkül – egy napfelkeltét is megjelenített a szerző, mindenesetre kifényesedett a hangzás, a hangerő fokozódott. A mű erénye, hogy nem hosszú, de inkább a meditáló zene kategóriába tartozik eszköztelenségével, hármashangzat-felbontásaival.

Mendelssohn IV., Olasz szimfóniája a legderűsebb e műfajban írtak egyike. A szerzőnek megadatott, hogy gondtalan anyagi körülmények között éljen és alkosson. Mendelssohn számos országban járhatott, csodálhatta az épületeket, tájat. A 24 éves szerzőnek ez a szimfónia volt a harmadik, de a számozás szerinti negyedik a vonós szimfóniák után. Az op. 90-es mű nyitó, Allegro vivace tétele pezseg, örömtől teli, életvidám. Ezt a zenekar alig éreztette, a hegedűsök szépen eljátszották a kottában leírt hangokat, a fafúvósok (különösen a visszatérésbeli) remekül játszott ujjongó nyolcadai sem tudták ellensúlyozni a pontosan, de kifejezéstelenül játszott dallamokat. Ami meglepett, a zenekar néhány tagja sem élvezte a zenélést, csak ült a széken, még véletlenül sem járta át a zene varázsa. A kissé steril tétel után az Andante con moto a zenei szempontból a legjobban kidolgozott rész volt, a zarándokmenet jellegű dallam formálása, karaktere emlékezetes marad. A bécsi klasszikában megszokott tánctétel ebben a szimfóniában nem jelenik meg, inkább dalszerű a páratlan lüktetésű tétel. Nagyon jól szólt a középrész négy kürtje, a hangerő sem nem túl halk, se nem túl hangos nem volt, mégis felfigyelt rá a hallgató. A záró Saltarello végletesen tüzes karaktereit kissé visszafogottan játszotta az együttes, összességében egy korrekt, de nem felejthetetlen előadást hallottunk. A felejthetetlen előadást a koncert hivatalos műsora után élvezhettük. De előbb Richard Strauss Itáliából című – a köznyelvben szimfonikus költeménye szólalt meg. Az op. 16-os mű még nem a straussi fegyverzet teljes birtokában született, a szerző mindössze 21 évesen komponálta a művet. Talán ezért sem szerepel annyit a koncertek műsorán. A Hans von Bülownak ajánlott mű első előadása 1887 márciusában volt, a szerző vezényletével. A négy szakaszból (I. A Campagnán; II. Róma romjai; III. Sorrento partjánál; IV. Nápolyi népélet) álló mű megszólaltatása igazán kellemes volt, egy pillanatig sem unatkozott a hallgató. A siker most sem maradt el, a közönség hálásan tapsolt, néhányan állva. És jött a csoda, de előtte Muti az első magyarországi élményéről mesélt, a ’Miskolc’ szót tökéletes kiejtéssel mondta. A csoda Puccini Manon Lescaut-jának Intermezzója volt. Gyönyörű hangszínek, kiegyensúlyozott hangzás, az érzelmek teljes feltárása jellemezte a művet. A szó szoros értelmében lélegzetelállító előadást hallottunk, nem hiszem, hogy valaha ennél szebben fogjuk hallani a részletet. Örök emlék marad az előadás.

A Chicagói Szimfonikus Zenekar remek, nagyszerű zenészek játszanak az együttesben. Nem volt egyetlen pontatlanság sem játékukban, Riccardo Muti 2010-től 2013-ig annak a chicagói együttesnek a zeneigazgatója volt, aki az esten játszott. Muti számos felvétele érhető el, a legnagyobb karmesterek közt tartják számon az idős, de megjelenésében, temperamentumában örök fiatal Mutit. Erről mi is meggyőződhettünk.