sajnálatos módon rendkívül csekély érdeklődés mellett
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: szabó
Veress Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából rendeztek két ünnepi – egy zenekari és egy kamara- – hangversenyt a Művészetek Palotájában. A két este gondosan megválogatott műveket tartalmazott, a szervezők arra törekedtek, hogy a zeneszerzői életmű mindkét szakaszából szerepeljen egy-egy alkotás.
Veress Sándor sajnálatos módon hazánkon kívül jóval ismertebb. A Kolozsvárt született zeneszerző pályaindulása ígéretes volt, Kodálynál zeneszerzést tanult, Bartóknál zongoratanulmányokat folytatott, a két mester hatása nem maradt nyomtalan. Népzenegyűjtőként, zeneszerzőként, zongoristaként dolgozott, Bartók mint népzenei asszisztens alkalmazta az MTA-n, később a Zeneakadémián tanított zeneszerzést.
Az 1948–1949-es politikai helyzet miatt Svájcba emigrált, Bernben mint tanár dolgozott a konzervatóriumban, majd az egyetemen. Az emigráció után jelképes tiltólistára került zeneszerzőről 1982-ben könyv jelent meg, Berlász Melinda (a koncerten láthattuk), Terényi Ede és Dimény János tollából.
A koncerteket rendkívül csekély érdeklődés kísérte. Hogy ennek mi lehet az oka, nem tudom, az előadók névsora is predesztinálhatta volna az eseményt. Keller András, Várjon Dénes, Simon Izabella mellett az első, zenekari hangversenyen Heinz Holligert láttuk-hallottuk, mégsem telt meg (még félig sem) a terem. Ugyanilyen keserű és szégyenkező érzés töltött el korábban Krzysztof Penderecki koncertje alatt.
A zenekari koncerten elsőként a Passacaglia concertante oboára és vonószenekarra című mű hangzott el. Az 1961-ben írt darabot a zeneszerző Heinz Holligernek ajánlotta. A nagyszerű darab a kompakt zenei megjelenítést sugallta számomra. Rendkívül feszített ívű szélső tételei a zeneszerzési technika magasiskoláját mutatták. Holliger játszotta a szólót és vezényelt. Mindkettő teljes embert kíván, az oboa megszólaltatása különösen kényes és fizikailag kimerítő, a ritmikailag, metrikailag és dallamszövésében is bonyolult passacaglia vezénylése sem egyszerű feladat. Holliger mozdulatai nem szépek, kifejezetten esetlenek néha, de a zenekar pontosan tudta, mit kér a karmester. A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar vonósai tudták a művet, de nemcsak a kottafejek lejátszására figyeltek, hanem a zene mögötti lényeget is ábrázolták, valószínűleg Holliger maximálisan inspiráló hatása is közrejátszott. A második tétel érzékeny-érzéki oboaszólói bővelkedtek az (akkor) modern effektusokban, a siratókra jellemző intonációban. A harmadik tétel színei a vonósnégyesekét állították előtérbe, fölötte az oboa remekelt, a szerves, tömör zenei anyag Bartókot is eszünkbe juttatta.
A Concerto zongorára, vonósokra és ütőkre is az emigráció utáni, második periódusba tartozik. A versenyművet Paul Sacher rendelte meg, és vezényelte a bemutatót a szerző szólójával. Talán a zongoraverseny Veress egyik legismertebb műve. A két szélső tétel a középsőt emeli a legfontosabbá, az Andante tétel talán hosszabb a kívánatosnál. A zongora által indított első tétel zenei anyaga népdalszerű, a harmadik ritmikájával tűnik ki. Várjon Dénes értően tolmácsolta a szólót, a lassú tétel fájdalmas képeit csodálatosan idézte föl. A zenekar – eltekintve egy-két apróságtól (például a hegedűk maszatolása a harmadik tételben) – ismét pontosan, a karaktereknek megfelelően, motorikusan, lágyan, keserűen játszott.
A II. szonáta hegedűre és zongorára az első periódus egyik reprezentáns darabja. Felépítése és a második tétel népdal-intonációja ismét Bartókra asszociálnak, bár nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Veress nem epigonszerűen komponált. Keller András álomszép hangon, mély érzéseket ébresztve a hallgatóságban játszotta az első, Dallamos feliratú tételt. A gyors Kopogós azonban pontatlanságokban bővelkedett, bizonytalan volt, szétment a két hangszer, amit Keller a taktus dobbantásaival próbált helyrehozni. Várjon Dénes végig kézben tartotta a szonátát, lélekjelenlétén múlt a darab sikere.
Utolsóként a Hommage à Paul Klee – fantázia két zongorára és vonószenekarra (1951) című művet hallhattuk. A héttételes fantázia is a vizuális élmények hangzó kivetítései közé tartozik, Veress sokszor élt ezzel a módszerrel. Különleges színfoltot képviselt a koncert műsorán a darab: hangulatok sorjáztak, hangszínek tobzódtak, ezt erősítette a tételek hídformaszerű szerkezete, a tételpárok szimmetriája: az első a hatodikkal, a második az ötödikkel, és a két középső volt egységben. Az első tétel a legrövidebb, a hatodikkal az elégikus érzést hozta elő. A második és az ötödik a csillogást, a sziporkázást vetítette ki: az ötödikben a vonó fájával megszólaltatott hangok, a pizzicatók, majd a hátlapon kopogás tette egyedivé a tételt, nem véletlenül ezt játszották ráadásnak. A két középső tétel barokkos jegyei, különösen a basszus szólama, a cizellált dallamok a harmadikban, a koncertáló zongoraszólók, a kánonszerű dallamismétlések a negyedikben szépen szóltak. Az utolsó tétel bravúros zárásként koronázta meg a koncertet.
Le a kalappal a már-már temetett zenekar előtt. Játékuk nem merült ki a kottaolvasásban, egészen apró dolgokat is megjelenítettek, a csodálatos vonós hangszín, szép tónus végig jelen volt. A zenekar is – ahogy Heinz Holliger, Veress Sándor barátja – szívén viselte a koncertet. Minőségi zenét hallottunk minőségi tolmácsolásban.
A koncert jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A darabok, előadók kiválasztása nagy gondosságot, szeretetet takart. Az igényesen megírt, elkészített kísérőfüzet ezüstje a zeneszerzőről készült, korábban említett könyv borítójáról ismerős. Bár Kodályt ünnepeltük idén, azért Veress Sándor munkássága sem elhanyagolható. Ne kelljen újabb 30-40 évet várni az életmű népszerűsítéséhez. A magyar zene ünnepe – hirdették, akik megjelentek, azoknak valóban az volt.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. november 26.
Veress Sándor: Passacaglia concertante – oboára és vonósokra
Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Oboán játszott és vezényelt: Heinz Holliger
Veress Sándor: Concerto zongorára, vonósokra és ütőkre
Várjon Dénes – zongora
Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Veress Sándor: II. szonáta hegedűre és zongorára
Keller András – hegedű, Várjon Dénes – zongora
Veress Sándor: Hommáge à Paul Klee – fantázia két zongorára és vonószenekarra
Simon Izabella és Várjon Dénes – zongora
Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
vezényelt: Heinz Holliger
