(a papiruszportal.hu archívumából [2011])
Szerző: leho
Egy 1983-as alkotás szerepelt a filmklub szeptemberi utolsó rendezvényén. A magát sok műfajban kipróbáló Müller Péter Sziámi vizsgafilmje volt terítéken, melyet a szerző sem látott 1984 óta. Az előhívás kitűnően sikerült, egy számomra ismeretlen kultfilmet néztem meg, és a vetítést követő beszélgetésen a korszak szellemi miliőjét mutatta be a rendező. Dér Andrásnak nem is kellett különösebben kérdeznie, Sziámiból dőlt a szó, árnyalt képet kaptunk a puha diktatúra kultúrpolitikájáról.
„A 70-es, 80-as évek közérzetéről ad gazdag és tanulságos körképet ez a filmválogatás, amelyben 1969-től 1993-ig készült kísérleti és dokumentumfilmek, kis- és nagyjátékfilmek, kultfilmek és elfeledett művek szerepelnek, a Diorissimótól az Álombrigádig, az Extázis 7-től 10-ig című beatfilmtől a Rocktérítőig. Itt-ott megjelenik a Bizottság is, feltűnnek arcok, elő-előbukkannak az underground jól ismert figurái, a két évtized pop- és szubkultúrájának ikonjai, de a filmekben kibontakozó társadalmi körképben a hétköznapok jellegzetes alakjai és problémái is főszerephez jutnak.”
A rendezők jól kitalálták a filmklubot, ám a művekről való spontán beszélgetés a legjobb szándékkal sem tervezhető meg. Nem tudom, kiben mit indított el a Bizottság-kiállítás, kapott a szakmától hideget-meleget, de a filmklub ezen az estén, amelyen meglepetésre nem voltak annyian, mint arra számítottam, elérte a célját, sőt. „Ha nem is lesz ilyen tartalmas” az összes beszélgetés, foglalta össze a végén Dér András, a következő filmklubestek is érdekesek lesznek.
A Ex-kódex nekünk ma már elsősorban korrajz, lenyomat. Nemcsak arról van szó, hogy a legendás Dixi az egyik főszereplő, hogy visszaköszönnek benne a Kontroll Csoportot akkor foglalkoztató kérdések életről, halálról, az élet értelméről, a fényről, átlényegülésről, az emberi agyról stb., vagy hogy Bárdos Deák Ági épp terhes volt Müller Péter gyermekével. Mint önálló mű is számos érdekességet-izgalmat rejt. Egészen elüt a korabeli magyar filmektől, nem is tudott vele mit kezdeni a kultúrpolitika. Sajnos egy gyenge minőségű kópiát láthattunk csak, így hosszú snittek vesztek el, amelyek a fénnyel játszottak. Nem tartja „jó” filmnek, most úgy látja, túl sok mindent akart belegyömöszölni, mint általában az első filmesek. Szerinte az van kódolva benne, amit nem kellett volna kódolni, és azt nem kódolta, amit kellett volna.
A fricskán kívül, amit a vége főcím után olvashatunk – a mű másfél millióból, tizedannyiból készült, mint az akkor átlagos költségvetésű magyar játékfilmek –, igazából nem lehetett volna belekötni, politikai síkon pedig egyáltalán nem. A sorsa azonban mégis a betiltás lett. Mivel nem tudtak belekapaszkodni, a játszó teret, a Híradó mozit – ami előtt sorok kígyóztak, hogy bejuthassanak az Ex-kódexre – zárták be, szénszünetre hivatkozva, s így. áttételesen lett levéve műsorról…
Egy másik kedves anekdota is megmutatja a kijárós rendszer lényegét: Réz Andrást akkor rúgták ki a Mafilmtől, de még megmentett egy pecsétet és Sziámi útlevelét, s így a film kijuthatott a salzburgi fesztiválra, a rendező akkor látta utoljára. Müller Péter Hollandiában dolgozva találkozott Greenawayjel, és meglepődve tapasztalhatta, hogy ismeri és dicsérte a filmjét.
Jó adalékokkal szolgált az akkori filmcsinálásról. Valaki vagy beállt a sorba és nem érintette a rendszer szempontjából rázós témákat, vagy hibernálták a műveket, vagy bedarálták a rendezőt, vagy – mint ő is – felhagyott a filmezéssel. Nagyon erőteljes és lényegmegragadó történetet mesélt arról, hogy Kőhalmi et., a Mafilm akkoriban kinevezett film-főigazgatója/főcenzora hogyan vágott rendet mintegy hetven rendező közt. Egyik kekeckedő kérdésére üvöltve válaszolta: „Azt hittem, itt mindenki ismeri a játékszabályokat!” Miközben Kőhalmi tartotta a székfoglalóját, Szabó István a háttérben „hangosan suttogta” másfél órán keresztül, hogy az összes rendező hallja: „Nemcsak ő hazudik, mindenki hazudik!”
Müller Péter elmesélte, miért nem lett filmes, második filmjéből, melyet cigányokról készített, másfél órányit ki akartak vágni, amibe nem ment bele – így ez az Ex-kódex az egyetlen mozidarabja. Ám tervezi, hogy mostani „munkahelye”, a Baltazár Színház történetét celluloidra viszi.
Csapongott, kitért a mára is, a nemrég elhunyt Kontroll-szaxofonosra, Újvári Jánosra, Dixi profetikus alakjára, arra, hogy mennyire nagy dolog, amit a Baltazár csinál – és épp aznap vonták meg tőle a már eleve lecsökkentett állami támogatást is, pedig különböző mutatók szerint a színház az első háromba tartozik az alternatívok közt (másnap jött a hír, hogy mégis lesz „pénzosztás” a független színházaknál is). Mostanság a Baltazár-beli színészkedés mellett iskolai verseskötetet ír Tóth Krisztával. A kultúrafinanszírozást tekintve elmondta, ha ellehetetlenítenek, kiüresítenek műhelyeket, akkor megint lesz erős underground, földalatti kultúra, amit ő egyáltalán nem bán.
Ezzel a környezetrajzzal lett teljes a filmélmény, aki ott volt és akár 1990 előtt, akár utána nőtt fel, valami olyan filmes históriaszeletet kapott Müller Pétertől, ami nincs a tankönyvekben, és különös nézőpontból, de jól megragadja a létező szocialista rendszer lényegét.
