A puritánok lelke

Bellini: A puritánok

a papiruszportal.hu archívumából [2017]

Szerző: Lehotka Ildikó

„Csupa szív” – ezt jelentette Wagnernak Bellini zenéje. Vincenzo Bellini utolsó operáját nézhette-hallhatta az érdeklődő két alkalommal is a Művészetek Palotájában, és a két budapesti előadás után Pécsett. A bel canto-opera ritka vendég nálunk, és általában mindenütt, a fő ok az, hogy a rendkívül nehéz vokális szólamokra nem könnyű megfelelő előadókat találni. A három, félig szcenírozott előadás azt bizonyította, kiváló énekesek vannak, lehetséges vibráló előadást létrehozni.

Vincenzo Bellini a bel canto korszak utolsó, nagy korszakának emblematikus zeneszerzője. Életműve nem lehetett terjedelmes, korai halála miatt, tíz operát komponált. Kortársai jóval termékenyebbek voltak, Bellini azonban időt szentelt a szövegkönyveknek is. Bellini magát nagyra tartotta, és igaza is volt. A bel canto területén kiemelkedőt alkotott, a dallamai nem csak szépek, de a jellemábrázolásra is törekednek. Míg Donizetti vagy Rossini operái közül csak néhány szerepel az operaházak műsorán, addig Bellini majdnem minden műve felhangzik a világban. Bellini halálát a franciák (a londoni évek után Párizsba költözött) nemzeti tragédiaként élték meg. Temetésén az egyik felhangzó részlet A puritánokból volt.
A puritánok Bellini utolsó operája, Felice Romanival addigra megszakadt a barátságuk, így új librettistát kellett keresnie. Carlo Pepoli lett a szövegíró, de Bellini nem volt vele elégedett, csak Rossini rábeszélésére folytatta az opera komponálását. Az opera nagy sikert aratott az 1835-ös párizsi bemutatón, szinte minden számot meg kellett ismételni, de Bellini még utána is panaszkodott az „ismétlődő, közhelyes és helyenként ostoba mondatok” miatt. A zene azonban remek, a hallgatónak szinte ideje sincs a szövegre figyelni, az énektechnikai bravúrok, a szívhez szóló dallamok háttérbe szorítják a librettót.

Magyarországon 2003-ban hallhattuk az operát utoljára, koncertszerű előadásban, ezért is vártuk az estet. Eredetileg egy budapesti előadást terveztek, de még egyet szerveztek, sokak örömére. Az opera a főbb szerepekben négy kiváló énekest igényel, Sir George-ként/Giorgióként Bretz Gábort hallottuk. Bretz színpadi jelenléte meghatározó volt, és nem azért, mert Henrietta királynőn kívül csak ő viselt jelmezt. Bretz hangszíne csodálatos, éneklésének mindig van tartása, fajsúlyos. A hosszú, lassabb szakaszok nála sosem sietnek, kitölti, élettel telíti meg Bretz, zenei szempontból is nagyszerű tolmácsolást hallhattunk. Szintén nagyon karakterisztikus volt Alekszej Markov Forthként. Hangja zengő, szólamformálása szinte láttató. Bretz és Markov duettje az opera egyik nagy pillanata volt.

Francesco Demuro az éneklési technika minden szegmensében tökéletes, nem is lehetne másképp Lord Talbot szerepét elénekelni. A fiatal énekes hangja kiegyenlített, a magas lágéban imponálóan biztosan mozog. Nem voltak kevésbé jól megfogott hangok, nem érzett a hallgató sehol bizonytalanságot, az extrém magas F-et is (Credeasi, misera) biztonsággal énekelte mindkét budapesti előadáson. Demuro – talán fiatal kora miatt – inkább a forte tartományt használta, bár a második előadás utolsó felvonásában jóval árnyaltabban fejezte ki a zeneszerző elgondolását. A lágyság gyakran hiányzott az énekes eszköztárából, ennek ellenére nagyszerű alakítást kaptunk.

Jessica Pratt Elvirája lehengerlően szólalt meg, a hang kiegyenlített, nagy terjedelmű, csoda módon bánik vele a szoprán. Semmiféle szempontból nem lehet fogást találni Pratt tolmácsolásában, koloratúrái könnyeden szólaltak meg, de elementáris vivőerővel. Jessica Pratt hitelesen ábrázolta a szerelmes lányt (valóban fiatal lánynak láttuk gesztusai alapján), az őrülési jelenetet nem dramatizálta túl – finoman, de kifejezően vitte végig az elme bomlását.

A kisebb szerepekre is remek énekeseket kértek fel, így Sebestyén Miklóst Lord Walton, Szántó Andreát Henriette és Ninh Duc Hong Longot Brown szólamára. A Kolozsvári Opera Kórusa (karigazgató: Kulcsár Szabolcs) is nagyon jó volt, a május 18-i előadáson némi pontatlansággal találkozhattunk. A kórustagok adekvát szereplővé léptek elő, jelenlétük aláhúzta a rendezést – a Müpa színpada nagy ahhoz, hogy csak egy-két szereplő töltse ki a teret.

Félig szcenírozott estet hirdetett ugyan a program, de a néző megkapta azt az illúziót, hogy opera-előadáson, és nem koncerten van. Némedi Csaba rendezése figyelembe vette, hogy sem függöny, sem más, az operaszínpadokon használatos technikai szerkezet nem áll rendelkezésre, mégis kompakt elgondolást kaptunk. A melodramma serio díszlete (Gilles Gubelmann munkája) egyszerűségében volt izgalmas, mely egyben volt nézőtér és színpad. Némedi egyúttal a negyven éve meghalt Maria Callas „lelkét”, a díva a bel canto-operák újrafelfedezésének elévülhetetlen érdemét idézte meg a balerina Aleszja Popován keresztül, a művésznő azonban nem táncosként kapott szerepet. Popova színpadi jelenléte, a díva, a nő mindenkiénél erősebb volt, mozdulatai, kisugárzása feledhetetlen. Remek és egyedi ötletet kaptunk Némedi Csabától.

A karmesteri feladatot Riccardo Frizza vállalta, aprólékos, finomságokkal teli megoldásokkal. A Pannon Filharmonikusok együttese remekül játszott. Frizza vehemens, mindenkire odafigyelő vezénylése biztonságot adott a közreműködőknek.

Élvezet ilyen minőségű produkciókat nézni-hallgatni, egy rendkívül nehéz opera bombabiztosan szólalt meg, remek zenei megvalósítással, izgalmas rendezésben.