interjú Kincses Veronikával
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Domingo-verseny kapcsán beszélgettünk szerepeiről, karrierjéről. A beszélgetés alatt egy rendkívül humoros, életteli énekesnőt ismertem meg, aki nyitott a világra. A nagy sikerek, a közönség számára máig feledhetetlen előadások ellenére is szerény maradt, nem a múltból táplálkozik, nincsenek és nem is voltak sztárallűrjei, holott ha valaki, ő megtehetné, díjairól, lemezeiről, hírneves partnereiről egyetlen szót sem ejtett, pedig énekelt többek közt Pavarottival, Carrerasszal, Aragall-lal, Raimondival, Ricciarellivel, Gösta Winberghgel. A közvetlen, sokoldalú művésznő a magyar operaélet meghatározó egyénisége.
– Indultál versenyeken?
– Igen, a Dvořák-versenyen, meg is nyertem; Pozsonyban az UNESCO által szervezett versenyen, ott is első lettem, Peter Dvorskyval. Készült vele egy közös lemez- és videofelvételem, a Bohémélet, remélem, meg tudom szerezni, mert egy darab sincs belőle. Az Operalia verseny nagyon tetszett, a zsűri csupa kellemes emberből állt. A versenyzők tehetségesek voltak, Domingo pedig elragadó személyiség, rendkívül sűrű volt a programja, nem csak a verseny ügyeivel foglalkozott. Ha fiatalabb lennék, szívesen indulnék egy ilyen megmérettetésen, bár az én korosztályomnak szerencsére sokkal több jutott, rádió, lemezfelvételek, tévé. Manapság az énekesek nagy része is „egyszer használatos”, sokuknak nincs ideje kinyílni. Az ismertség nem tart soká manapság.
– Hogyhogy az éneklés volt az, ami megfogott?
– A Magyar Rádió Gyermekkórusába jártam tízéves koromtól, s egyik alkalommal Fassang Árpád vezényelt egy kantátát, már nem emlékszem, mit. A felvételre bejött énekelni Házy Erzsébet, Szőnyi Olga. Mi, gyerekek csak ájuldoztunk, hogy micsoda énekesek, milyen hangjuk van. Végül inkább gyerekhangokkal képzelték el a felvételt, és én is énekelhettem szólót, az altot. Akkor határoztam el, hogy énekes leszek.
– Tanultál hangszert?
– Igen, zongoráztam, tanultam zeneszerzést, orgonát. Zeneszerzésre vettek fel, aztán mentem át ének szakra, mert csak 17 éves kortól lehetett felvételizni a konziba, így folyamatosan járhattam oda. A nagypapám vitt el az Operába először, a Sevillait néztük meg. Ha elcsavarogtam, akkor tudták, hol keressenek: az Operánál. Édesanyám is nagyon szépen énekelt, meg is akarták hallgatni, de azt mondta, inkább meghal, mint hogy másoknak énekeljen. Sokat foglalkoztak velem a szüleim, mert nem lehetett velem nem foglalkozni!
– Hogy készülsz egy szerepre?
– Az első benyomás általában megerősödik a szerep megtanulása után. Legalábbis nálam. Nehéz két nyelven is megtanulni egy operát. Voltam úgy, hogy nem jutott eszembe a szó, csak az utolsó pillanatban; szörnyű érzés volt, addig a frász kitört. A zenét és a szöveget egyszerre tanulom, ez izgalmas, mert például Puccininál a szó érzelmi töltete és a hangok színe adekvát. Jó ezeket kielemezni, jó rájönni dolgokra.
Nagyon szép pálya, de nagyon nehéz. Sok örömet és boldogságot ad. Az éneklés nagyon fontos a hangszeres művészeknek is. Amikor tanítottam és énekeltem, éreztem, hogy mindent megcsinálok, tanítva tanul az ember – de mégsem jó. Rájöttem, hogy nem engedem el magam eléggé. Az ösztönösséget tudatosan meg kell hagyni, vissza kell térni nagy százalékban a dalolásra, mert különben csak leckefelmondás az éneklés.
– Van-e nagy kedvenc szereped, vagy olyan, amit nem szeretsz? Téged a Pillangókisasszonnyal azonosítanak.
– Most, a Domingo-versenyen is éppen a Pillangókisasszonyt emlegette az egyik spanyol zsűritag. Mindig azt szerettem, amit éppen énekeltem, de főleg azokat, melyek komplettek, amelyek főszerepek. Föl lehetett építeni egy életet, egy figurát, mit miért, hogyan csinál, hogy jut el oda. Imádtam a Cosít. Ez a legnehezebb Mozart-opera. Érdekesebb, fanyarabb, drámaibb, sok recitativóval, olyan nehézségű áriákkal, melyek inkább hangversenyáriák. Hihetetlen gyönyörűség énekelni, a végén a kvartettel. Mondtam is Lukács Ervinnek, hogy szerintem Wagner ez alapján írta a Mesterdalnokok kvintettjét operája végén. De a Figarót is imádom. Az tényleg maga a csoda! Tizenhét éven keresztül énekeltem Susannát, aztán a Grófnét is. Az első rész fináléjában tizenhét év alatt minden alkalommal találtam újdonságot. Mindig másképp jöttek ki a zenei poénok és finomságok, árnyaltságok, főleg ha olyan gróf volt, mint Melis vagy Bende. ők nagy művészek és igazi profik. A Figarót sohasem untam, pedig fizikailag többet kivesz az emberből, mint egy Norma. Állandóan rohangál, állandóan cselt sző Susanna, ez így megy végestelen-végig, meg sem áll. Nem véletlenül kell kényelmes cipő, ahogy Birgit Nilsson mondta, nemcsak a hang, a láb is fontos. Mozart éneklése pedig különösen jót tesz a hangnak, jól karbantartja.
– Változott a hangod az idők folyamán?
– Ahogy telik az idő, mindenkinek változik, akinek eleve szép hangja volt, annak nemesebb lesz, mint a tokaji bor. Színekkel, felhangokkal, árnyalatokkal telik meg, az ember is tapasztaltabb.
– Mikor voltál először külföldön énekelni?
– A gyerekkórussal Pöstyénben és az NDK-ban, Lipcsében, akkor ez nagy dolog volt. A Belvedere-versenyen is, ott megkeresett Holender, akinek akkor ügynöksége volt, hogy leszerződtetne Grazba, negyedéves voltam. Itthon azt mondták, hogy van még másfél évem, maradjak csak itt. Nem tudom, hogy megtaláltam volna-e a helyem, röghöz kötött vagyok, kell egy idő, amíg megszokom a dolgokat, amíg ki tudok nyílni. Félénk vagyok és visszahúzódó, bezárkózó, amíg fel nem oldódom. A színpadon nincs gátlás. Elmentem egyszer Rómába. Idegen hely, az ember még félénkebb. Mentem az utcán, betértem egy templomba, és képzeld, ez volt az a hely volt, ahol a Tosca is játszódik, a Sant’ Andrea della Valle. Teljesen feldobódtam, annyira megörültem, úgy gondoltam, hogy ez egy isteni jel. Onnantól kezdve nem éreztem magam idegennek Rómában.
1973–74-ben Rómában voltam, aztán Zerlina lett itthon az első szerepem. A nyolcvanas évektől jártam külföldre. Olaszországban, a Scalában koncerten, Rómában az Operában, Szicíliában turnékon a Rádiózenekarral, Velencében a Fenicében, Palermóban, Franciaországban léptem fel. Montrealban Bohéméletet, Angelicát és Pillangókisasszonyt énekeltem, rengeteg helyen jártam, sok minden nem fér ide, de az Egyesült Államokban San Franciscótól Denveren át New Yorkig énekeltem.
– Tanultál zeneszerzést, orgonát. A kortárs zene milyen szerepet játszik az életedben?
– Sok kortárs zenét énekeltem, Balassa Sándor, Petrovics írt nekem. Király László és Sárai Tibor írt nekem és a férjemnek duót, fagott-énekre. Sáraié humoros, a házasság szösszeneteiről szól, kaptam is érte Artisjus-díjat. Énekeltem Balassa A hajak című művét, sőt a fiam, Vajda Gergely is írt nekem. Én voltam Nyilas Misi Szabó Ferenc művében, szép kis magas szárú cipőben, a világ legkényelmesebb cipőjében! Szerette a közönség, nagy siker volt, maga a történet is szeretnivaló.
Fölhívott Pál Tamás, hogy lenne egy darab, a Marie de Montpellier, René Koering műve, kettős szereppel. Montpelier a hercegnő és az énekesnő, két figura, darab a darabban. Sztrájk volt a színházban, és a címszereplő lemondta a szerepet. Mikor lesz a bemutató? – kérdeztem. Nekiveselkedtem, megtanultam. Ezt Caballénak írta a szerző, de visszaadta, megkapta Ricciarelli, ő is visszadobta, mert kortárs zene lévén egyáltalán nem volt könnyű darab. Én örültem neki, mert az agyamat tornáztathattam, kihívásnak tartottam. Sok minden történt, sok érdekesség.
– Énekelsz még?
– Elég volt a dresszúrás életből, már előző éjjel nem bírok aludni, nem tudom, hogy fog szólni a hangom, aztán ki kell várni az estét, tartani kell a jó állapotot, szörnyű. De ugyanez van a táncosoknál, ők a testüket tesztelik állandóan. Most élvezem, hogy nem ekörül járnak a gondolataim. Nem lehetett fürdeni nyáron, napozni sem, még fodrásznál a bura alatt ülni sem. És arra kellett gondolnom még nyáron is, hogy ne történjen semmi, megfázás, betegség. De ezek eltörpülnek az éneklés, a zene, a színpad gyönyörűségei mellett. Drukkolok az ifjú tehetségeknek, sok örömöt, sikert és tapsot kívánok nekik, mert a jól megérdemelt taps a legszebb zenék közé tartozik.
Comments on “Pillangókisasszony, civilben”