Mozart: Ascanio Albában
(a papiruszportal.hu archívumából [2010])
Szerző: szabói
Mozart Ascanio Albában című műve finoman szólva is alig ismert, Fischer Ádám mégis ezt az operát választotta a bemutatandók közé. Merész választás volt, azonban mindenképp megérte műsorra tűzni, igaz, hogy csak két előadás erejéig. Mozart az Ascanio in Albát igen fiatalon, tizenöt évesen írta, a zene azonban friss, eleven, a drámai hatás itt még csak előrevetíti a későbbi opera seriái mélységét.
De nem is egy opera seria írása volt Mozart célja, hiszen egy esküvő tiszteletére készült, Ferdinánd főherceg és Beatrice d’Este menyegzőjére, a műfaji meghatározás pedig ünnepi színjáték, serenata, bár a forma és a stílusjegyek az opera seriának felelnek meg. A kétrészes, 14 zárt számból álló Ascanio in Alba bemutatója 1771. október 17-én Milánóban volt, a Teatro Regio Ducaléban. Nem Mozart műve volt a fő esemény, hanem az akkor divatos szerzőnek számító Hasse Ruggiero című műve, de ne felejtsük el, Mozart később szintén kapott hasonló megrendelést, így is megtiszteltetés volt számára, hogy előadták a művét.
A darab cselekménye Giuseppe Parini munkája, Ascanio (vagyis Ferdinánd főherceg) feleségének Silviát (Beatrice d’Este) szemelték ki, kettejük egymásra találásáról szól az allegorikus történet, Vénusz istennő (Mária Terézia) mindkét fiatal egymás iránti érdeklődését – némi csellel – felkelti. A bonyodalmat az jelenti, hogy sem Ascanio, sem Silvia nem biztos benne, hogy viszont szeretik-e. A szerelmi próbatétel a boldog egymásra találással végződik, de addig meg is kell felelni a társadalmi konvenciók által állított elvárásoknak is (Silvia nem omolhat egy pásztorfiú karjaiba, bár a közönség tudja, hogy ez a legény nem más, mint Ascanio).
Az ünnepi alkalomra írt darabot és Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezte és tervezte a jelmezeket, mint elmondták, nem állt túl sok pénz a rendelkezésükre. A zenekari árok közönség felé eső peremét is bevonták játéktérnek, a szereplők itt is énekeltek, kissé a barokk operák előadásainak hagyományát idézve. Más hasonlóságot is felfedezhetett az, aki ismerte a 2006-os salzburgi előadást, akkor is Fischer Ádám vezényelt. Ott is láthatott mértani elemeket a közönség, és egy ott volt (a színpadon egy) alacsony emelvény. Salzburgban Fauno érkezett a magasból, különleges cipőben, a cipő szerepe a budapesti előadáson különös hangsúlyt kapott, kissé fetisiszta módon. Jó ötlet volt a mi operaházunk tervrajzát láttatni, a szerelmespár számára új város épül, ezért a tervrajz. Az énekkar tagjai mint egy mérnöki iroda személytelen képviselői emelgették a magasban vonalzóikat, a szöveg kitért arra is, hogy nem is kell nekik szabadság, ha Vénusz szolgálatában lehetnek; minden keskeny asztalon alma volt. Máskor farmerben énekeltek, a darab végén – talán utalva arra, hogy az 1771-es ünnepségsorozat részeként vagy 150 párt adtak össze, megtámogatva némi hozománnyal – össznépi szerelmeskedést láthattunk. A rendezés tehát nem az eredeti funkcióját betöltő mű képi megjelenítését mutatta, sokkal inkább a mai világnak görbe tükröt is mutató előadást hozott, némi infantilis jelekkel: szívecskés ruhák, Fauno rajza (miért az övé?) a vörös festékkel, egy szívben a szerelmesek kezdőbetűivel, vagy a léggömbök. A jelmezek közül a legjobban Vénuszé tetszett, de nem a vörös cipős, miniszoknyás, hanem a(z újra) meseszerű, valóban istennői ruha, és Fauno kicsit kópés öltözete.
A darabhoz illően fiatal énekesek közül Kolonits Klára frenetikus előadása, úgy gondolom, mindenkit a székhez szögezett, ha már a mérnöki iroda is szóba került. Nagyszerű Melinda-alakítása után beugróként nemcsak hogy megmentette az előadást, de tökéletes koloratúráival, egyedi hangszínével, eleven színpadi játékával, melynek itt fontos kelléke volt a humor, bárhol csak a legnagyobb elismerést kaphatná. Rövid időn belül két, sodró lendületű, de más megoldásokat kívánó szerepet ilyen szinten énekelni csak kevesek kiváltsága. Schöck Atala volt a másik szereplő, aki érzékenyen, biztos technikával hozta a szerelmes ifjú szerepét, nem játszotta túl a fájdalmat, koloratúrái mindig pontosak voltak, dinamikai árnyalás tekintetében sem lehet kifogást emelni. Silviát Fodor Gabriella énekelte, a végére felszabadultan, de nem mindig hitte el az ember, hogy reménytelenül szerelmes, és máshoz kell férjhez mennie. Aceste Megyesi Zoltán volt, Vénusz papjának szerepét jól énekelte, de nem a legjobban. Wierdl Eszter Vénuszát sokszor alig hallottam, egy istennői figura – hangját tekintve mindenképp – ennél jóval jelentősebb, hallhatóbb zenei megoldásokat kell tartalmazzon, az énekesnő megjelenése azonban igazán dicséretes, mind főtervezőként, mind földre szállt istennőként.
A december 12-i bemutatón az Opera 24 főre redukált kórusa (karigazgató: Szabó Sipos Máté) nagyszerűen énekelt, némi tempóingadozástól eltekintve, imponálóak voltak a dicsőítő kórusok. A szintén redukált zenekar (név szerint felsorolták az ének- és zenekar tagjait) Fischer Ádám igazgatásával a mozarti zene szépségét teljes valójában megmutatta, azt a karcsúságot, finom, sokszor áttört hangzást, mely a szerző korai operáinak talán legfontosabb eleme. A dinamikai, frazeálási megoldásokkal sem maradt adós Fischer Ádám és a zenekar, az igen ritkán játszott darabról bebizonyította, hogy a játszandó Mozart-operák közt van a helye.