Elliott Carter kamaraművei norvég előadóktól
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: szabói
Elliott Carter, a XX. századi amerikai zeneszerző-nemzedék egyik prominens képviselője, 2008. december 11-én ünnepelte századik születésnapját. Bár neve közismert, a legtöbb zeneértő bajban lenne, ha meg kéne nevezni egy-egy művét. Még nagyobb bajban lenne, ha az ember a kamarazenei darabjai felől érdeklődne. Elliott Carter jelenleg is aktív, 2008-ban is több művet komponált. Világszerte lemezeken jelentették meg műveit, a norvég 2L kiadó Carter kamarazenei alkotásaiból szerkesztett egy kitűnő összeállítást Figments and Fragments címmel.
Az 1948-ban írt négytételes Cselló-zongora szonáta (Sonata for Violoncello and Piano) érdekes kísérlet arra, hogyan lehet egy nagyformában két hangszert egymáshoz közelíteni. Az I. tétel (Moderato) a cselló dallamosságával hat, míg a kíséret gyakran csak pulzál, mintha a két hangszer két önálló darabot játszana. A Vivace, molto leggiero tétel különlegessége a rendkívül expresszív, posztromantikus, Rahmanyinovra, Fauréra, Franckra emlékeztető áradó csellódallam, mely szinte túlcsordul az érzelmektől. A zongora most is más úton ját, de már vannak közös találkozási pontok. Az Adagio tétel Kodály szonátájára hasonlító cselló szólama rendkívül kifejező, sürgető a nyitó, majd többször visszatérő tremolók miatt. A két hangszer ebben a tételben valóban a kamarazene nemes hagyománya szerinti felállásban szól, úgy érezzük, megáll az idő, megáll a levegő. A zongora és a cselló egymásra talál, szervesen kapcsolódnak az imitációk, ismétlések miatt. A záró Allegro motorikus, sokszor lehengerlő, néha szinte szarkasztikus. A tétel háromnegyedénél egy irtóztató diabolikus vágtába kezd a két hangszer, mely elcsendesül, frappáns véget ér.
A felvételen a zongora hangja kissé erős a csellóéhoz képest. A gordonka néha szőrös hangon játszik, az üveghangok nem mindig tiszták. A zongoraszólamot Joachim Kjelsaas Kwetzinsky játssza, dinamikára, agogikára való érzékenységgel.
A Figment for Cello alone rengeteg karaktere állandóan mozgásban van. Érdekes mű, sok-sok áthallással, a kötelező jellegű szűkített kvint, a talpas pizzicatók, az extrém magas hangok használata, az egyszerűségre törekvés (nem sikerül), az akkordok használata nem hoz valódi katarzist a hallgatónak. Sajnos, nem találtam sehol, melyik évben készült a figmentek sorában az első. A Figment No. 2: Remembering Mr. Ives című szólócsellódarab 2001-ben íródott, rendkívül érdekes, szép. A mű Carter Charles Ives iránti tiszteletére készült. A négy kisebb formai egységből álló figment (képzelt dolog) helyenként szerencsésen elegyíti a modern hangzásvilágot a barokkal, izgalmasak a gyors üveghang-menetek (bár itt is kissé falsak), az egyszerű kvintek gyakori használata.
Az 1988-as, fuvolára és csellóra írt Enchanted Preludes sok-sok különös hangzást hoz, a fuvola (modern darabokban kötelező jellegű) flatterzungéja kissé elkoptatott, viszont a tremolók mindkét hangszer szólamában izgalmasak. Egyedi a cselló üveghangja és a fuvola együtthangzása, mintha nem ezt a két hangszert hallanánk. Itt is érezhető egyfajta külön utakon járó szólammegosztás. Johannes Martens csellójának hangja kifejező, bár a szép hang – különösen a mély tartományban – nem feltétlenül van jelen. A kifejezés terén is nagyobb íveket engedett volna meg a két darab.
A Scrivo in vento szólófuvolára írt mű, szintén rengeteg karakterrel, a bachi stílus itt is feltűnik, de jelen van a kissé erőszakos bele-beleokvetetlenkedés. A flatterzunge és a fuvolába való éneklés és ezzel a kétszólamúvá váló dallam nem igazán különleges. A két műben Tom Ottar Andreassent hallottuk fuvolázni, a kényes darabokhoz értő módon közeledett. Az Enchanted Preludes-ben a két hangszer alá-fölé rendeltségi viszonyát jól nyomon követhettük, a két művész plasztikus dallamíveket rajzolt, figyelve egymás szólamaira.
A Gra (Játék) is a rövid művekhez tartozik, barátjának, Witold Lutoslawskinak ajánlotta a szerző. A klarinét hangtartományát alaposan kihasználja Carter (és a nagyszerűen játszó, a levegővételeket szinte minimalizáló Andrei Maevski), a hangszer fürgesége, a két hangot megszólaltatás képessége, a klarinét hangszínének teljes bemutatása nagyon ötletes. Maevski fantasztikusan játszik, rengeteg hangszínt használ, egy-egy hangon belül is, a klarinét lehetőségeinek határát úgy feszegeti, hogy nem megy a minőség rovására, nem lesz izzadtságszagú.
A három hangszerre, csellóra, hegedűre és klarinétra írt Con legerezza pensosa hangzásvilága izgalmas, gyakran az orgona intimségét hozza, vagy éppen a három hangszer szinte veszekedő tónusát. Elmélyült előadást hallunk, a három hangszeres (a hegedűs Anders Nilsson) összjátéka nagyszerű, a szóló- és a közös részek egyaránt mutatják a finomságokat.
A Fragment No. 1. és No. 2 vonósnégyesre íródott, az első a vonós hangszerek szinte éterien lebegő magas hangjait használja, üveghangként is, tömbszerűen az elején. A cselló pengetett üveghangjai a hárfa hangzására hasonlítanak, ettől is különleges a mű hangzásvilága. A 2. fragment orgona- és nyugvópontok fölötti, hangerőben kiemelkedő motívumai is a nyugalmat, állandóságot fejezik ki. A rövidke motívumokat mind a négy hangszeren halljuk, ahogy haladunk előre, úgy sűrűsödnek a pár hangos töredékek, melyek végül minden hangszeren egyszerre jelennek meg.
Az 1946-os Elegy a lemezen vonósnégyes-változatban hangzik fel, eredetileg cselló-zongoramű volt. Rendkívül szép, posztromantikus a zenei anyag, az egyetlen tonális darab a lemezen. Kulturált hangzásvilág jellemzi a négy vonós (brácsa: Yi Yang) játékát, talán ebben a műben volt a legkönnyebb dolguk. A lemezen a legérettebb felfogású, legjobban kidolgozott művek a vonósnégyes és a klarinétos előadásában hangzottak fel.
A darabok összefüggése a lemezen említést érdemel, a csellón keresztül a fuvolán, klarinéton át eljutottunk a vonósnégyesekhez. A kísérőfüzet íróját, a skót zeneszerzőt, Stuart McRae-t gondos tanulmányáért kell megemlíteni, a darabok mélyére ásott le, szeretettel írt a művekről. A Johannes Martens Ensemble ritka jó lemezét érdemes beszereznünk.
2L, 2008, 2L54SACD
