Edward Elgar és az indulók

Elgar: Imperial March, I. szimfónia

a papiruszportal.hu archívumából [2010]

Szerző: Lehotka Ildikó

Az angol zeneszerző – az úr, aki inkább otthon van lóversenyeken, mint a koncerttermekben – nem igazán ismert nálunk, annak ellenére, hogy egyéni hangja az 1900-as években sok csodálót szerzett, műveit nem csak a szigetországban kedvelik. Elgar talán legismertebb műve az Enigma-változatok, abból is leginkább két tétel, a Pomp and Circumstance sorozat hat indulója – köztük az elsővel, mely filmekben igen gyakran szerepel, az angolok második himnusza –, és a szentimentális e-moll csellóverseny jól példázza azt a hangzásvilágot, mely jellemző rá. Érdemes lenne többek között a szerző által érzelmesnek tartott Hegedűversenyt is gyakrabban műsoron tartani.

Edward Elgar két szimfóniát írt, a harmadik csak vázlatokban maradt fenn. Az 1907–1908-ban közt írt I. szimfónia egy nagyon jól felépített mű, a dallamvilág jellegzetes, a zenei anyagok közt van, ami Mahlerre utal, akad, ami Csajkovszkij zenéjét idézi fel a hallgatóban. A néha kissé vaskos hangszerelés Brahmsot idézi, a felborított ütemsúlyokkal, a sok rézfúvósszakasz pedig Elgar indulók iránti rendkívüli vonzódását jelzi. Nem véletlen, hogy a lemez az Op. 32-es Imperial Marchcsal kezdődik, fényesen bizonyítva a szerző királyi udvarhoz fűződő lojalitását; az 1896-os ünnepségre készült, Viktória királynő gyémántjubileumára, nem akárkit kérnek föl ilyen zene komponálására. II. szimfóniáját (melynek bemutatóját ő vezényelte) pedi V. György koronázási ünnepségére írta, meg is kapta érte a koronázási érdemrendet (Order of Merit in Coronation Honours).

Az I., Asz-dúr szimfónia (op. 55.) írásának ötlete 1898-ban vetődött fel, mikor Elgar egyik barátja javaslatára – ősbemutatójára 1908 decemberében került sor Manchesterben – Hans Richter vezényelte a Hallé Orchestrát, pár nappal később Londonban is előadták a művet, a London Symphony Orchestra tolmácsolásában, újra Richterrel. A mű roppant nagy sikert aratott a közönség és a kritikusok körében is, Európa-szerte, Thomas Beecham a St. Pancreas neogótikus tornyaihoz hasonlította.
A program nélküli mű első tételének lassú bevezetése nemesen egyszerű harmóniákkal él, nem mentes a gyászindulók jellegzetességeitől. A BBC Philharmonic tolmácsolásában kissé keveslem a lépegető basszus kiemelését, a tempóvisszatartást indokolt helyeken és a nagyobb hangsúlyokat, így kissé súlytalanná vált a tételindítás. A himnikus hangvétel Elgarnál nem ismeretlen, a mű során visszaköszön jó párszor, az első tételben is nemegyszer (az indulókkal együtt, nincs olyan hangulati elem, melyet az angol szerző ne írt volna meg indulónak). A tétel Allegro szakasza szép, a rengeteg üstdobütést nem erőlteti a karmester, George Hurst. A dinamikai megoldások jók, de nem kimagaslóak, a nagyobb, rézfúvósokkal erősített tömböknél a legerőteljesebb. A zárás csendes, előkészítve az izgatott következő tételt.
A fisz-mollban írt II., Scherzo tétel rendkívül érdekes, a gyors scherzo rész – néhány ütem után – egy szarkasztikus jellegű induló, tökéletes Mahler-stílusban, sok ütőhangszerrel támogatva. Érdekes a B-dúr trió (micsoda hangnemváltás!), helyenként szinte légies, a hangszerelésnek köszönhetően (hárfa, hegedűszóló, triolák), de a komor hang fel-feltűnik, néha csak egy fenyegető timpani tremoló jelzéssel.
A tételt attacca követi az Adagio, mely személyes hangú, csodálatos, mindent elöntő dallamaival. A ritmika igen izgalmas, apró ritmusokat találunk a kísérő szólamokban, sóhajjellegűeket. A cantabile rész újfent Mahlert idézi. A dallam hömpölygése néha olyan nagy hatást gyakorol az emberre, hogy levegőt is elfelejt venni, különösen a Molto espressivo e sostenuto, visszatérő szakasznál, nem csoda, ha a bemutatón a közönség tapsban tört ki. A felvételen nagyon szép, érzelmes tolmácsolást kapunk, a röppenésnyi angolkürtszólók csodálatosak, a többi szóló is természetesen.

A záró tétel lassú bevezetés utáni Allegrója talán nem elég vehemens a felépítés szempontjából, helyenként túl lágynak érzem, bár a mélyrezesek támogatásával is játszott téma már karakteres. Az induló itt sem marad el, a hangvétel himnikus az Esz-dúros résznél, de van itt majdnem menetelésre alkalmas zene is, ismét kevésbé érzem meggyőzőnek az előadást. Érdekes módon a zárás felé mind a két hangvétel ötvöződik egy-egy pillanatra.

A felvétel karmestere, a román–orosz szülőktől származó, edinburghi születésű George Hurst nagy formátumú zenész, számos zenekar vezető karmestere. Az Elgar-szimfóniáról való elképzelése érdekes, bár nem kimagasló, talán a két középső tétel ad inkább képet zenei tehetségéről. A BBC Philharmonic kiváló együttes, a felvételen a vonósok szerepe eltörpül a fúvósokéhoz, ütősökéhez képest, minden szekció bármit képes megvalósítani. Nagyon szép szólókat hallottunk, kiemelkednek a trombita- és a fafúvósok szólói.

Elgarról alkotott képünket árnyalja és stílusának jellegzetességeit is jobban megismerjük, ha meghallgatjuk a felvételt. Jó zene, az átlagosnál hajszállal jobb felfogásban (a lemez anyaga 1993-ban már megjelent).

Naxos Classical, 2010