a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Mika Róbert
Anna Andrejevna Ahmatova az ukrajnai Odesszában született. A szovjet kommunista rendszer gyakorlatilag már életében eltemette a költőnőt. Egyfajta szimbolista képi elemekre épülő romantika jegyében születtek versei. Leghíresebb műve a Rekviem, amely a sztálini önkény mementója. A vers csak 1987-ben jelent meg – még a Szovjetunióban. Költeményeit Rab Zsuzsa fordította magyarra.
Nincs a földön hazátlanabb nálam,
otthontalanabb se, úgy hiszem.
(Prológus, részlet)
Anna Andrejevna Ahmatova 1889-ben az ukrajnai Odesszában – eredeti neve Anna Gorenko – egy felső osztálybeli családban született. Iskoláit Kijevben kezdte meg. Már kislányként is kedvelte a költeményeket, és szeretett verseket írni. Édesapja azonban nem támogatta törekvéseit, s kifejtette, hogy nem hiányzik a családba egy „dekadens költőnő”. Hogy elkerülje az apjával való konfliktust, a későbbiekben dédanyja nevét használta. Kijevben megismerkedett Nyikolaj Gumiljov költő-kritikussal, és az ismeretségből hamarosan házasság lett. Az 1910-ben kötött házasságuk után röviddel Gumiljov visszatért Abesszíniába, s amíg távol volt, számos költemény született Anna tollából, melyek első kötetében jelentek meg. Fiuk, Lev (később költő, történetíró, néprajzkutató, megh. 1992) és az Este című első kötete 1912-ben született meg. A gyermeket, férje egyetértésével, Ahmatova tiltakozásának ellenére a nagyszülőkhöz adták nevelni, akik nem szerették Annát. Így csak ünnepekkor és nyáron találkozott vele.
Óvott, féltékenysége-gyötörve,
mint Isten napját, úgy szeretett.
Gyűlölte fehér madaram, meg is ölte –
ne fújjon hajdani énekeket.
Szólt, estefelé szobámba belépve:
”Szeress! Hadd hallom víg dalodat!”
Elástam a vén égerfa tövébe
a kút mellé a fehér madarat.
Ígértem, hogy nem sírok utána,
de akkor kővé vált a szívem.
Minthogyha édes éneke szállna
zengve tovább… még egyszer hiszem.
Több szerencséje volt a verseskötettel. A szentpétervári műkedvelő közönség gyorsan befogadta az intelligens írónőt, és hamarosan kultikus figurájává vált az irodalmi közéletnek. Férjével, Gumiljovval, az 1938-ban deportált (és elhunyt) Oszip Mandelstammal és Gorogyeckijjel a Költők Céhe ülésén elhatározták, hogy új költői irányzatukat akmeizmusnak nevezik el. Az egyfajta szimbolista képi elemekre épülő romantika jegyében született meg két év múlva második kötete, a Rózsafüzér (1914), amellyel mind a kritika, mind az olvasóközönség berkeiben elismerést szerzett. Kapcsolatba került Borisz Paszternakkal is. A szakmailag minden bizonnyal sikeres házasság azonban nem sokáig tartott. Az alig találkozó, szinte soha együtt nem élő Ahmatova és Gumiljov 1918-ban elváltak. Anna nem sokáig búsult, még ebben az évben hozzáment Vlagyimir Silejkóhoz (Gumiljov is megnősült ebben az évben).
Hosszú válásunk fekete terhét
veled megfelezve hordozom.
Minek sírni? Add inkább kezed még,
ígérd meg, hogy átsütsz álmomon.
Mint hegynek a heggyel, nekünk már
találkozás nem rendeltetett.
Álmomban, ha majd éjfél felé jár,
csillagokkal küldj üzenetet.
(Álomban)
Nyikolaj Gumiljovot 1921 augusztusában lekapcsolta a CSEKA, és még ebben a hónapban hazaárulás, összeesküvés vádjával meggyilkolták a bolsevikok. Természetesen Anna is gyanús, bár válásuk miatt akkor még megmenekült. Ahmatova 1922-ben nagy nehézségek árán publikált kötete, az Anno Domini MCMXXI című, egyfajta megemlékezés.
Nem menekülhettek meg viszont versei, az eddig számtalan helyen kiadott művei 1925-től 1940-ig tiltó listára kerültek, ahogy ő maga is nem kívánt személlyé vált. Ez idő tájt Victor Hugót, Tagorét, Leopardit, német és koreai költőket fordított, kritikákat írt, különösen Puskin munkásságáról, de nem maradhatott ki Alekszandr Blok sem. Meglátogatta és megpróbálta megmenteni költőtársát is, de Mandelstam sem kerülhette el sorsát. Elvált Silejkótól is (1928), és megírta legismertebb művét, a Rekviemet (1930), ami a sztálini terrort önti művészi formába. A verset, halála után 21 évvel, csak 1987-ben publikálták a Szovjetunióban.
Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne,
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsnak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint…
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
(Rekviem, részlet)
Válogatott költeményeit végre Hat könyvből címmel 1940-ben kiadhatta, ám pár hónap múlva indexre tették a kötetet. Ennek ellenére a megváltozó politikai helyzet hatására úgy tűnt, mégis befogadja a szovjet irodalom, az írószövetség tagjai közé választotta, de a második világháború közbeszólt, és ismét tiltólistára került. Fiát 1949-ben letartoztatták, börtönbe, koncentrációs táborba zárták, akivel sakkban tartották egészen 1956-ig. Végső kétségbeesésében, fia megmentése érdekében, Ahmatova még arra is képes volt, hogy dicsérő verset írjon a diktátorról, de ez nem hatotta meg sem Sztálint, sem a hatóságokat. E kényszer szülte verset természetesen soha nem engedte kiadni a későbbiekben. Harmadik férjét, Nyikolaj Punyint is elhurcolták, s 1953-ban halt meg egy szibériai koncentrációs táborban. A fiatal Joszif Brodszkijban látta meg önmagát. Azonban a rendszert ellenforradalommal is megdönteni kész költőt is a gulágra száműzték (1972-ben szabadult).
Ha mindenki, aki lelki támaszt
keresett már nálam életében:
szent bolondok, megszállottak némák,
fegyencek és öngyilkosjelöltek –
küldenének csak egy-egy kopejkát,
”Egyiptom leggazdagabbja” lennék,
ahogy szegény Kuzmin mondogatta…
De nem küldenek nekem kopejkát –
velem erejüket megfelezték,
így lettem a föld legerősebbje,
olyan erős: elbírom még ezt is.
(Erő)
Fia kiszabadulása után, 1958-an újra írni kezdett, de a cenzúrán mindig elbukott. Két évvel halála előtt, 1964-ben az írószövetség elnökévé választották, valamint Etna–Taormina-díjban részesült. Az Oxfordi Egyetem díszdoktorává fogadta 1965-ben. Leningrádban, 1966. március 5-én, 76 éves korában fejezte be hosszú, megaláztatásban és veszteségekben bővelkedő gyötrelmes életét. A szovjet kommunista rendszer gyakorlatilag már életében eltemette azt a költőnőt, aki oly sokszor fejezte ki az orosz emberekkel való mély együttérzését, szolidaritását.
Az a tiéd, amit odaadtál (Sota Rusztaveli)
Honnan beszélek, micsoda romok
halmaza alól kiáltok felétek!
De újra mindent szétosztogatok,
mégis, még mindig nem érzem elégnek.
Hogy kapuim bezárva, színlelem,
hogy halott tél van, és tél vagyok én is.
De hangomra ismernek hirtelen
és újra hisznek, hisznek neki mégis.
(Könyv-ajánlás)
