a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Mika Róbert
Az amerikai költő- és írónő Bostonban született egy középosztálybeli családban 1932. október 27-én. Már nyolcéves korában ígéretes tehetség, így megjelenik első verse. Rövid életében mégis csak egyetlen önálló verseskötetét adják ki 1960-ban, The Colossus (A kolosszus) címmel.
Édesapja, Otto Schoeber Plath tanár, aki a Bostoni Egyetemen német nyelvet és természettudományt tanít. Egy betegségből kifolyólag a főleg a méhekkel foglalkozó, lengyel születésű oktató lábát amputálni kell. Ám a műtét nem sikerül, 1940. október 5-én, kevéssel Sylvia nyolcadik születésnapja előtt meghal. Hogy milyen traumát okozott ez a lánynak, Daddy című verséből kiderül:
Apu
soha-színű, soha-szagú,
soha-többé, sötét saru,
úgy laktam benned, mint a láb,
vánnyadva, harminc éven át,
légszomjasan, jajtalanul.
meg kellett öljelek, Apu.
meghaltál, nem maradt időm –
márvány-súly, Istennel teli zsák,
sírszobor, akkora lábujjú,
mint egy friscói fóka,
fejed a kékre zöldet hányó
szeszélyes Atlanti-tenger
indián partjain túl.
imádkoztam, hogy visszajöjj.
ach, du.
az a német nyelv, az a lengyel táj,
amin végighengerelt
a háború, a háború.
de a város neve ismert.
lengyel barátom szerint
van ilyen város egy csomó.
ezért sohase tudtam, hol
reng a talpad, hol versz gyökeret,
nem tudtam beszélni veled,
a nyelvem megszorult.
szögesdrót mögé szorult.
ich, ich, ich, ich,
szólalni is alig
bírtam, nekem minden szöghajú
germán te voltál. és a gép, a gép:
Az a trágár beszéd,
mint egy zsidót, elszuppolt engem is
dachauig, auschwitzig, belsenig.
már úgy beszéltem, mint egy zsidó.
és hátha az vagyok, zsidó.
a tiroli hó meg a bécsi sör
nem fajtiszta, nem is való.
szépanyám cigány, sorsom balog,
velem egy pakli, egy pakli tarokk,
miért ne lehetnék zsidó.
mindig tőled féltem, Apu.
luftwaffe. gombnyomás-agyú.
csinosra nyírt bajusz.
világos árja szem, két kék kapu.
panzermann, páncélos, Apu –
nem Isten, csak horogkereszt,
eget kisiklató.
de a nőknek fasiszta kell,
a képükbe csizma kell, vad,
vad szívű állat kell, Apu.
ott állsz a tábla mellett,
így őriz a fotó.
hasított áll, és nem köröm,
de túltettél az ördögön,
szép szívem kettéharapó,
sötét manó.
tíz voltam, hogy lezárt a kripta.
húsz: meg akartam halni,
hogy hozzád jussak vissza, vissza.
azt hittem, a csont is jó.
de visszaszerzett a világ,
a nagy üstfoltozó.
s már tudtam mi a tennivaló.
magamnak megalkottalak:
meinkampf-szemű, sötét alak,
tűzszerszám, ujjszorító.
jó, megteszem, mondtam, jó.
és végül túllettem, Apu.
tövestül kint a telefonzsinór,
nincs hang, lopakodó.
megöltem. és a vérszopót,
aki azt mondta, te vagy,
egy évig nőtt a véremen,
hét évig, tudd meg – azt is, ugyanúgy.
most már aludj.
sötét szívedben vascölöp.
sose szeretett a falu.
fölötted táncol, tipródik a nép.
tudják, hogy kit rejt a hamu.
túl vagyok rajtad, szörnyszülött, Apu.
(Gergely Ágnes fordítása)
Sylvia édesapjának semmi köze sem volt a náci Németországhoz! A hosszú évek során felgyülemlett tehetetlenség, csalódottság, keserűség szólal meg a versben, elemi erővel felszaggatva a fájó sebeket. De milyen sebeket?! Sylvia soha nem bocsátott meg annak, aki elhagyta, legyen az az édesapja vagy a férje. Az apakomplexus örökre befészkelte magát a lelkébe.
Apja halála után édesanyja visszamegy tanítani. Sylvia ösztöndíjasként a massachusettsi Wellesleyben folytatja tanulmányait, a Smith College-ban. A művészetek és az írás érdekli, így nem meglepő, hogy nemcsak az iskolaújság hasábjain, hanem magazinokban is rendszeresen megjelennek írásai, költeményei. El is nyeri az egyik irodalmi pályázat díját. A ráadás az volt, hogy egy hónapra állást kap – minden költségét fedezik – New Yorkban egy divatlapnál (Mademoiselle).
Sajnos már ekkor jelentkezik nála az édesapja családjánál diagnosztizált depresszió. Édesanyja könyörgésére kezelésekre jár, de ennek ellenére 1953 augusztusában öngyilkossági kísérletet tesz, túladagolja az altatópirulákat. Hat hónapi intenzív terápia után újra visszatérhet a Smith College-ba, és nemsokára „summa cum laude” dicsérettel végez angol szakon.
Úgy tűnik, élete mederbe kerül, sőt, a Fullbright szövetség segítségével ösztöndíjat nyer az angol cambridge-i Newnham College-be. 1955-ben hajózik át Nagy-Britanniába.
Belekóstol az egyetemváros életébe. Kemény tanulás és szexualitás a fő motívumok. E kettősség jellemzi; miközben sorra mutatja be írásait a Varsity című diákújság, csatlakozik egy csapat fiúhoz. Végül megleli azt, amit keresett, vágyainak ideálját. Egy összejövetelen megismerkedik egy cambridge-i költővel, a yorki születésű Ted Hugheszal, akiben intellektuális társra és szexuális partnerre talál. Vad, romantikus rohama nem marad viszonzás nélkül. 1956 júniusában össze is házasodnak Londonban. A mézesheteket Spanyolországban töltik.
A következő évben Sylvia már újra a Smith College-ban van, ahol angolra tanítja az elsőéveseket. Hugheszal úgy döntenek, hogy a jövőben csak hivatásuknak élnek, írni fognak, így 1958-ban átköltöznek Bostonba. Ted első verseskötetével egy nagyobb költői díjat nyer. Sylvia Robert Lowell és Anne Sexton szemináriumára jár, de hiába minden igyekezete, elmarad az átütő siker. Az őszt a híres Yaddo irodalmi művésztelepen töltik, decemberben visszatérnek Londonba. Sylvia életének talán legboldogabb időszaka következik. Végre úgy tűnik, kiadhatja legjobb verseit, másrészt terhes az első gyermekükkel, Friedával. 1960. április elsején születik a gyermek (aki költő és festőművész lesz), és még ebben az évben kiadják kötetnyi versét (The Colossus). Távol Londontól, Devonban vesznek egy öreg házat, hogy megszabaduljanak a túlzsúfolt város zajától. 1961 nyarán költöznek be, Sylvia ekkor már ismét terhes.
Úgy tűnik, révbe értek, de minden a visszájára fordul. Nicholas születése után (1962) a depresszió újra előveszi, a rohamok egyre súlyosabbak. A világtól való elzárkózás még jobban nyomasztja. Konfliktus támad a házastársak között, ami már hangos veszekedésekbe is torkollik. Már minden rossz, Anglia is, az Egyesült Államok is.
Egy jeges decemberi napon Sylvia fogja a két gyereket és beköltözik Londonba. Nincs telefonja, beteg, rosszul van, idegesítik a gyerekek, egyre zavartabb. 1963. február 11-én, két héttel a mesteri lélektani próza, a The Bell Jar (Üvegbura) című kötetének kiadása előtt bevesz egy maroknyi altatót, és magára nyitja a gázcsapot. 31 éves sem volt.
Sylvia tényleg beteg volt. Nem a hűtlen és a mártír vagy a szent és a sátán kapcsolatáról van szó. A legendás Ariel-versek túlvilágról jött üzenetére Ted csak halála előtt néhány hónappal felelt a viszontvádaktól mentes Születésnapi levelek (Birthday’s Letters, 1998) című kötetével. Az Apu című vers utolsó strófái ugyanis – bár Sylvia édesapjának íródtak – Tedről szóltak:
tövestül kint a telefonzsinór,
nincs hang, lopakodó.
megöltem. és a vérszopót,
aki azt mondta, te vagy,
egy évig nőtt a véremen,
hét évig, tudd meg – azt is, ugyanúgy.
most már aludj.
sötét szívedben vascölöp.
sose szeretett a falu.
fölötted táncol, tipródik a nép.
tudják, hogy kit rejt a hamu.
túl vagyok rajtad, szörnyszülött, Apu.
