Richard Wagner: Die Walküre
(a papiruszportal.hu archívumából [2007])
Szerző: Lehotka Ildikó
A Stuttgarti Opera Ring-előadása legendássá vált, a tetralógia első része, jobban mondva az előjáték (A Rajna kincse) már megjelent lemezen. Hogyan folytatódik a Wagner által írt történet? Ne csak a szövegre és a zenére figyeljünk, hanem a felvételre is, mely 2002. szeptember 29. és 2003. január 2. között készült. Az operatörténet legnagyobb vállalkozása kétségtelenül a romantikus opera zsákutcába jutását jelentette, újat már nem lehet sem zenében, se hosszúságban, sem történetben elmesélni. Az érzelmek csak izzani tudnak, semmi parázslás, a hangok letaglóznak, mind a zenekari, mind az énekhangok.
Nem véletlen az sem, hogy nem a hétköznapi emberek életéből merít a cselekmény, hanem a germán mitológia isteneiéből. Megfoghatatlan az idősík, az istenek mellett különös lények szerepelnek, az emberi karakterekkel felruházott teremtmények az összes érzelmet felvonultatják, persze négy hosszú darab során több az esély eltalálni a jellemvonásokat, mint egy rövid, két és fél órás operában. A második opera középpontjában nem kisebb, ősidők óta tiltott dolog, mint a vérfertőzés áll. Az egyiptomi birodalom uralkodói sorozatosan szegték meg ezt a – később a Bibliában is Richard Wagnerelőjövő – törvényt, ez is közrejátszott az egyik vezető állam széteséséhez. Wagner nem véletlenül választotta ezt a témát: az emberi gyengeség, kapzsiság, szembeszegülés az emberi esendőséget mutatja be, e tulajdonságok alól az istenek sem mentesek.
A teljes Ringet 1876 augusztusában (13., 14., 16., 17.) mutatták be a bayreuthi Festspielhausban. Megjelent II. Lajos bajor király a német és brazil császár társaságában, az etalonnak tartott zeneszerzők, mint Liszt, Csajkovszkij, Grieg, Saint-Saëns. A látvány pazar volt, a valkűrök lovaglásának fényeffektjeiről évekig meséltek. Persze Wagner sem tagadta meg önmagát: több énekessel összeveszett, főszereplőkkel, az előadók szerint könnyen tönkreteszi a hangot. Az előadásokra az tette fel a koronát, hogy három szereplő is megtébolyodott. Az első szuperprodukció – mondani sem kell – totális anyagi csőddel végződött.
Az élő felvétel varázsát nem pótolja semmi. Egyszeri és megismételhetetlen a pillanat, lehetnek benne olyan részek, amelyek egy stúdiófelvételen azonnali ismétlésért kiáltanának. Egy élő előadás lényege az atmoszféra, az a többlet, ami a stúdiókban gyakran hiányzik. A közönség együtt lélegzik az előadókkal, a csoda részese. Nem üres teremben énekelnek, játszanak a négy falnak és Isten tudja, hány mikrofonnak, előre félve a hibáktól, mert manapság csak a tökéletes, az agyonszabdalt a jó. Noha nem tudhatjuk, hány helyen vágták meg az anyagot, mennyit javítottak, mindenesetre egy nagyszerű lemezt hallgathatunk, az élő előadás varázsával, a közönség harákolásával, a színpadi zajokkal, néha rossz belépésekkel, a mikrofontól való elfordulás miatti hangi egyenetlenségekkel. Nekem a lemez jobban tetszik, mint a Rheingold, pedig az sem mindennapos. A háromfelvonásos mű kompaktabb, zeneileg még gazdagabb, mindegyik szerep megtalálta a maga énekesét és fordítva. Nem véletlen, hogy Brünnhildét Renate Behle énekli, elvállalhatta volna más is, szerepel a felvételen elég szoprán, de a hangszín, talán a habitus is, a lehető legjobban lett kiválasztva. Az esendő asszony II. felvonásbeli „Siegmund, Siegmund!” kérlelése az egyik tetőpont: tudjuk, hogy közös gyermekük lesz Siegfried. Sieglinde szerepében a német Angela Denoke tündököl, hangja a szerelmes asszonyé, aki rájön szerelme kilétére, arra, hogy milyen szerepet szántak neki az istenek. Siegmund megszemélyesítője, Robert Gambill valódi hőstenor. Hangjában ott rezeg az a bizonyos érc, ami a baritonoknál is ritkaság, a mélyebb hangokkal nem áll hadilábon, ki tudja tölteni, megvalósítja, amit elképzelt (I. felvonás harmadik jelenetének első része). Hundingot Attila Jun énekli. A koreai származású basszista keresztnevét az azonos című operáról kapta. Óriási, orosz basszistákra emlékeztető hangja méltóságteljes, német kiejtése ellen sem lehet kifogásunk. Fricka hangja istennői, hatalmas, parancsoló, de tele megbocsátással. Jan-Hendrick Rootering a főisten, Wotan szerepében nyűgözi le a hallgatót, valóban isteni hanggal és tekintélyt parancsolóan. A többi előadóról is csak szuperlatívuszokban beszélhetünk.
A cédé tokja nem követi a wagneri vezérmotívum elvét, az első felvétel tokja fele szélességű, mint A valkűré. A Siegfriedé milyen lesz?
A Staatsorchester Stuttgart Lothar Zagrosek vezetésével rendkívülit hozott létre. Az előjáték izgatott, sosem egyforma nyugvópontja (1’ 27’’-ig tart), a kifejezés módjának minősége, a hangszercsoportok, szólisták játéka megunhatatlan. Egészen egyedi felvételnek örülhetünk, fejhallgatóval érdemes hallgatni, így a szomszédok sem haragszanak a hangerő miatt.
Richard Wagner: Die Walküre
Lothar Zagrosek, Staatsorchester Stuttgart
Angela Denoke, Attila Jun, Eva-Maria Westbroek, Helene Ranada, Jan-Hendrik Rootering
Naxos, 2006
8.660172-73
3 CD, DDD
Összidő: 3’ 44’’ 01
A felvétel 2002. szeptember 29. és 2003. január 2. között a stuttgarti operaházban készült
