a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Lehotka Ildikó
A nem zeneértők közül többen a bécsi Strauss családhoz (ifjabb és idősebb Johann Strauss) tartozónak gondolják. Az elgondolás nem is olyan rossz, hiszen műveiben, kiváltképp az operákban, egyfajta operettes hangzás is felfedezhető, a harmóniavilág, illetve a keringő(s motívumok) miatt. Viszonylag későn, 1894-ben írta betegsége alatt Görögországban és Egyiptomban első operáját (Guntram, nem sokat játsszák). A főszereplő énekesnőből nem sokkal később Straussné vált.
A Feuersnot című énekes költeménnyel együtt e darabok még a wagneri hatásokat mutatják. Első operasikerét harmadik darabja, a Salome hozta meg számára (Flaubert Heródes című műve nyomán Oscar Wilde librettója). E művel követ dobott a német opera állóvizébe, s megmutatta a tovább vezető utat. Két részlet önállóan is szerepel a koncertek műsorán: a csókjelenet és a Hétfátyoltánc.
Az Elektra (Szophoklész drámája nyomán Hugo von Hoffmanstahl librettója) pszichologizáló darabja a Saloméhoz hasonlóan egyfelvonásos, sötét, tragikus témán alapszik. Ezt a Rózsalovag (Der Rosenkavalier, Hoffmannstahl szövege) követi, mely mű sokak tiszteletét, de ellenszenvét is kivívta. Derűs téma, könnyed, sokszor az operett és az opera határmezsgyéjén egyensúlyozó, többször (számomra) vicces, a jó értelemben vett giccses zene, melyet kezdő operalátogatóknak is ajánlhatunk. Ebben a műben már nem találhatók wagneri hatások, azonban világsikert biztosított.
Későbbi operái (Ariadné Naxosban, Az árnyék nélküli asszony, Arabella, Intermezzo, Capriccio) régi korszakok stílusát hívja elő, Strauss szavaival „a játék, a kedély” jegyében fogantak.
Strauss másik, nagy ívet felölelő műfaja a szimfonikus költemény. Talán a legismertebb a Nietzsche nyomán írt Imígyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra), mely filmzeneként is ismeretes, de szigorúan csak néhány taktus erejéig – és lehet, hogy rossz a hallásom, de a bőgők kvintjét eddig még nem sikerült felfedeznem (2001 űrodüsszeia). Egy profi bokszolónál is bevonulási zeneként használják. Álversenyműve, a csellóra és zenekarra készült Don Quixote a ritkán játszott, ám jó művek kategóriájába sorolható. A Till Eulenspiegel egy flamand mondát jelenít meg, egy „csókolnivaló gazemberről”, akinek halál lesz a jussa. A legutóbbi karmesterverseny egyik darabja is volt. Viszonylag ismert szimfonikus költemény a Lenau alapján írt Don Juan, szintén közismert a kezdő néhány taktus.
Ezekben a művekben és szimfóniáiban Strauss előszeretettel alkalmaz nagyméretű zenekart. A csak rá jellemző zenekari flitterszerű hangzás teszi egyedivé műveit. Különleges hangszert is bevet a Don Quixote-ba és a Simfonia Domesticába a jobb hangzás érdekében. Sőt, szaxofont is előír, igaz, csak megerősíteni a fúvósrészleget, szólóhangszerként még nem.
Művei sorában még meg kell említeni az Alpesi szimfóniát, a Hősi életet, A halál és megdicsőülést, melyre utólag írt „programot” Ritter. A vokális művek jelenléte sem elhanyagolható művészetében.
A zeneszerző nagy erénye, hogy meg tudta újítani a századforduló zenéjét, új utat talált, előkészítette a későbbi mesterek – Bartók, az új bécsi iskola három képviselője – számára az atonalitást és a merész stíluskeveredést.
Azt pedig, hogy tagja volt-e a náci pártnak vagy sem, bízzuk a történészekre.
