a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: szabói
A húsvéti ünnepkör kapcsán sok koncerten vehetett részt az érdeklődő, neves együttesek, énekesek hangversenytermi szereplése mellett a templomokban is tartottak előadásokat. A Budapesti Tavaszi Fesztivál programjai közt is talált a hallgató egyházi műveket. Bach életművében az egyházi zene szerepe nagyon fontos, a zeneszerző rövid időszakoktól eltekintve mindig egyházi szolgálatban állt, rengeteg művet kellett írnia (elég csak a vasárnapi kantátákra gondolni vagy a kisebb léptékű korálfeldolgozásokra), betanítania, bánni a zenészekkel, az elöljárók kegyeiben járni.
Nagy lélegzetű egyházi-vokális kompozíciói, a misék, passiók, a Magnificat időtálló művek, olyanokat is megérint, akik nem a hívők közül kerülnek ki, hiszen Bach a korstílusból fakadó, a romantikuséhoz nem mérhető eszköztárból képes azokat előhívni, melyek pontosan ábrázolják a történést.
A passiók közül a Máté-passiót játsszák a leggyakrabban (amennyire engedi a koncerttermek műsorstruktúrája), a János-passióra kevesebb fény vetül, pedig néhány elemző ezt a művet tartja a Bach-passiók közül a legérzékletesebbnek. A szöveget Bach a János-evangélium részeiből állította össze, illetve maga írta, ez a mű előnyére vált, jóval tömörebb, így drámaibb is.
A zenét Bach Köthenben írta, ez volt az a mű, amivel megpályázta a lipcsei Tamás-templom kántori állását, 1723-ban be is mutatták ott a passiót, de néhány évvel később a szerző átdolgozta a darabot.
Az idei fesztivál egyik elismert fellépőjét hallhattuk-láthattuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán, a Bach-passiók egyik legkeresettebb Evangélistáját, Christoph Prégardient, aki az előadást is vezényelte, a Le Concert Lorrain mellett a The Danish National Vocal Ensemble-t. Valóban csak ensemble méretű volt a 2007-ben alakult kórus, még nincs meg az egyedi hangzásuk, nem szól tömören az együttes, és nem azért, mert alig húszan vannak. Talán eddig nem sok nagy terjedelmű egyházi művet énekeltek, talán a hangversenyterem sem alkalmas az ilyen művek, ilyen együttesek fogadására, nekem hiányérzetem volt. A nagy turbák, a mindent elsöprő indulatok hiányoztak, inkább csak közlésszinten volt jelen a tömeg.
Anna-Lucia Richter énekelte a szopránszólót, a No. 7-es ária a két fuvolával még csak kellemesen, második áriája viszont gyönyörűen szólalt meg, érzésekkel, fájdalommal, szinte égi hangon, a szöveg és a zene egysége éteri magasságba csúcsosodott az énekesnő tolmácsolásában. Ingeborg Danz első áriáját (No. 7.) nagyon halkan énekelte, a kíséret pedig igen előzékeny, és csodálatos a két oboával, később jóval erőteljesebbé vált hangja, talán az előadás folyamatába jobban be tudott illeszkedni. Eric Stoklossa a tenor szólamot megbízhatóan énekelte, szép, kiegyensúlyozott hangon, a műbe illesztve zenei anyagát, és ez nem kevés. A két basszista – talán hangfajánál fogva – erőteljesebben nyilatkozott meg, Jézus szólamát Yorch-Felix Speer, Pilátusét az afroamerikai Dashon Burton énekelte, szintén szépen, kiegyensúlyozottan, az utóbb említett négy énekes is inkább közlésszinten volt jelen.
Christoph Prégardien vitathatatlanul toronymagasan emelkedett ki az előadásból, éneklése mindent elmondott a műről, kifejezően, láttatóan tolmácsolta Jézus szenvedését, az emberek hozzá való viszonyát, a recitativók nem tűntek száraznak (a színpadi vagy oratorikus művek sokszor a recitativók szövevénye miatt lesznek kevesebbek a szerző által megkomponált műnél), megelevenedett a szöveg, a történet minden egyes mozzanata, szava jelentést kapott. Úgy érezhette a hallgató, hogy Prégardien hangja éppen erre a szólamra született, és itt nem csak a biztonságos éneklést, technikai tudást említhetjük meg. Maga volt a történetet elmondó, a feszültséget keltő és az érzelmi hatást kiváró, keltő Evangélista, tanító, hirdető. Prégardien mint karmester is ihlette a szereplőket, érzésem szerint a zenekar, a Le Concert Lorraine a legjavát nyújtotta tudásának.
Felemelő program volt az ünnepre, köszönet Prégardiennek.
Művészetek Palotája, 2013. március 30.
