Rossini: L’inganno felice
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: szabói
Rossini, a dallamokban gazdag, sziporkázó könnyedségben egyedülálló, szellemességben felülmúlhatatlan zeneszerző, az ínyencségek szakértője húszéves korára már a harmadik operáját írta meg. A Pesarói hattyú kora egyik legtermékenyebb komponistája volt, harminckilenc operájával, egyéb műveivel a háta mögött korán abbahagyta a komponálást, a konyhaművészet termékeinek és örömeinek élt. Operái új utat nyitottak a zenetörténetben, elsőként hangszerelte vonósokra a recitativók kíséretét a csembaló és cselló helyett, és ő volt szintén az első, aki kiírta a díszítéseket az énekesek szólamában.
A már említett invenciózus dallamok mintha ömlenének belőle, meg is jegyeztem „Adjanak egy bevásárlólistát, és én megzenésítem”. Sokaknak nagyon tetszett Rossini varázslatos zenei világa, Berlioz azonban nem rejtette véka alá véleményét: cinikusnak tartotta a dallamokat, a zárlati fordulatok ismételgetését unta, nem tetszettek neki a crescendók, a nagydob végtelen dübörgései. De azt elismerte, hogy A sevillai borbély kitűnően hangszerelt opera.
Berlioz kitörését olvasva el kell ismerni, hogy tényleg bőségesen ellátja Rossini műveit nagydobütésekkel, nemek ez nem tűnt föl. Abban is igaza van Berlioznak, hogy ismételget Rossini, és nem csak a zárlatokat. Nem szégyellt egyes részeket, nyitányt is átemelni egyik művéből a másikban, áriákat minimális változtatással új környezetbe tenni. Korai operája, a Szerencsés tévedés (más fordításokban Szerencsés becsapás, Szerencsés félreértés) már tipikusan a Rossini-világ terméke, a hangzatok, az olvadékony, de sokszor humoros dallam, a közvetlen hangütés, a zeneileg is vérbő karakterek az érett vígoperaszerzőt mutatja (két korábbi operáját még nem hallottam). Humoros a tizedik jelenet schuberti induló-idézete (ha az létezett előbb).
A Szerencsés tévedést 1812. január 8-án mutatták be nagy sikerrel Velencében, a librettó Giuseppe Maria Foppa munkája, mely Giuseppe Palomba Paisiello 1798-as zenéjéhez írt azonos című műve nyomán készült. A tizenhat jelenetből álló, egyfelvonásos opera műfaját tekintve farsa per musica. A szerepek a megszokott hangfajok szerint oszlanak meg, Isabella, az egyetlen női szereplő szoprán, férje, Bertrando herceg tenor, a kisebb szerepek közül Ormondo, a herceg bizalmasa, és Batone, Ormondo bizalmasa bariton (vagy basszus), Tarabotto, a bányaigazgató basszus. Úgy tartják, ha egyetlen Rossini-vígoperát ismer az ember, ismeri az összeset, a szerző stílusa természetesen eltéveszthetetlen. Az azonban biztos, hogy rengeteg későbbi ária egy-egy ütemére, motívumára ismerhet a hallgató. Ez az opera is, mint a későbbiek, virtuóz hangszerszólókat tartalmaznak, és rengeteg lehetőséget a humorra, a zenei megformálásra, a roppant virtuóz technika bemutatására.
Bertrando herceg szerepében a nagyszerű Raúl Giménez énekel, nagyszerűen, hozza a szerelmes férfit, hangja rendkívül flexibilis, a futamok peregnek, pontosak. Giménez imponáló biztonsággal énekel, a magas tartományban is kiegyenlített hangot hallunk. Az énekes fantasztikus minden szempontból, komédiázik, élvezi a szerepét. Isabella, a feleség szerepében Annick Massist halljuk, a karcsú hangú szopránt, aki szintén nagyszerű, csodálatos futamokkal, rendkívüli érzelmi töltettel énekel, a lassú áriája is érzékenyen formált. Ormondo szerepében Lorenzo Regazzo énekel, a többiekhez hasonlóan nagyon nívósan Batone pedig Rodney Gilfry, aki az ötödik jelenetben két oktáv három hangnyi terjedelemben énekel, kiegyensúlyozottak a magas és mély hangok, a virtuozitására sincs miért rosszat mondani. Tarabottót Pietro Spagnoli énekli, szintén fantasztikusan. Nagyszerű a Batonéval énekelt duettjük, a hadarások tökéletesek.
A nyolcadik jelenet tercettje (Isabella, Bertrando, Tarabotto) valami fantasztikus, egyesülnek az erők, a tudás, az egymásra figyelés, semelyikük nem akarja túlharsogni, leénekelni a másikat. A zárójelenet önmagában is megállja a helyét, mind az öt énekes fokozatosan készíti elő a lezárást.
A Le Concert des Tuileries együttesét Mark Minkowski vezényli, olyan hihetetlen zenei megoldásokkal, hogy az ember nem győz csodálkozni; a sinfonia, a finálé egészen aprólékosan megvalósított felépítése, Bernardo első áriájában a mozgékony fuvolaszóló, az oboa karcsú dallamai nagyon jók.
A partitúra – gondolom, nem forog közkézen, jóval könnyebben elintézhették volna az előadást, kevesebb erőfeszítéssel. És ha belegondolunk, hogy élő felvételt hallunk, a szánk tátva marad, hogy létezik ilyen előadás, mely nemcsak szórakoztató, de zeneileg az egyik legigényesebb operafelvétel, ami létezik.
Gioacchino Rossini (1792–1868)
L’Inganno Felice
Duca Bertrando – Raúl Giménez (tenor)
Isabella – Annick Massis (szoprán)
Ormondo – Lorenzo Regazzo (bariton)
Batone – Rodney Gilfry (bariton)
Tarabotto – Pietro Spagnoli (basszus)
Le Concert des Tuileries
Vezényel: Mark Minkowski
78:11
Warner Erato, 2564 68148-4
