a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: szabói
A Nemzeti Filharmonikusok idei első martonvásári koncertjét július 17-én hallhatta a nagyszámú közönség. A nyári zenei kínálat egyik legszínvonalasabb eseménye most is rengeteg embert vonzott a gyönyörű parkba, a forró idő ellenére. Ismét kellemes sétával, többé-kevésbé árnyékban jutott el a közönség az alkalmi széksorokhoz, idén a szúnyogok jóval merészebb számban vettek részt az élményben. Bár a nézőtérre már kevesebb szúnyog jutott el, a gyönyörű óriás fák alatt rajokban szálltak, ez szerencsére nem vette el a kedvünket a koncerttől.
A műsor első darabja Beethoven különös-különleges műve volt, az Op. 61/a jelzésű kompozíció a gyönyörű hegedűverseny zongoraváltozata. Az 1806-ban íródott D-dúr hegedűverseny (Op. 61.) a maga korában nem igazán kápráztatta el a közönséget, talán ezért is érezte úgy Beethoven, hogy eleget tesz az akkor igen neves zeneszerző-zongorista, Muzio Clementi kérésének, és átdolgozza zongorára is a hegedűszólót. Beethoven a nyomtatásban (1808) megjelenő hegedűverziót – nászajándék gyanánt – Stephan von Breuningnak, a zongorás változatot pedig feleségének, Julie von Breuningnak ajánlotta.
Szabolcsi Bence megállapítása szerint a Hegedűverseny egyedülálló a beethoveni oeuvre-ben. A szinte túlcsorduló dallamok már-már a romantikát előlegezik mind dallamvilágában, mind a monumentális nyitó tétel felépítése miatt. Nem véletlen tehát, hogy a romantikus korszak hegedűversenyei ezt a mintát követik.
A zongoraváltozat – a Hegedűverseny ismeretében – igen furcsa, a két szólóhangszer egészen más hangszíne, a hegedű döntően egyszólamú játékmódja helyett az akkordikus kíséretet is feltételezi. Mivel az eredeti mű a hegedű sajátos játékmódjára épül, a dallamok, passzázsok hangszerszerűek, ezt igen nehéz, hacsaknem lehetetlen zongorára átírni. A zongoraszóló teljes egészében átveszi a hegedűre írt szólamot, azonban nagyon furcsa, hogy például a mű első tételének zenekari bevezetése után a zongora oktávelőkés beúszása, majd a triolás szakasz is – néhány funkciós akkordtámaszt kivéve – egyetlen szólamban szól. Kissé sovány a hangzás, akkor is, ha a dallam oktáverősítéssel dúsított.
A későbbiekben az Alberti-basszus vagy a triolás alsó szólam is furcsa volt, néha zongoraetűd-jellegűnek tűnt a mű. A legfurcsább azonban a kadencia volt: hol romantikus, hol barokkos hangzással találkozhattunk, itt is az etűdjelleg dominált. A timpani (tematikusnak szánt) ütései a szóló alatt szintén nem a mindennapi zeneszerzői gyakorlatot mutatták. A következő tételekre egy kicsit megbarátkozhatott az ember a hangzással, de valljuk be, a Hegedűversennyel nem említhető egy napon a D-dúr zongoraverseny. Nem is tolonganak az előadók eljátszani a művet.
A szólista a fiatal Borbély László volt, aki igyekezett minél többet kihozni a darabból, érzékeny tolmácsolása rámutatott a versenymű érzéki szépségeire. Reméljük, hogy többször halljuk a fiatal művészt.
Beethoven II., D-dúr szimfóniája a szerző második szerzői estjén hangzott fel először, 1903-ban. A mű duzzad az életerőtől, annak ellenére, hogy Beethoven már megírta a kétségbeeséséről tanúskodó Heiligenstadti Testamentumot. Beethoven II, Op. 36-os darabjából ugyanolyan ifjonti hév sugárzik, mint Schubert első három szimfóniájából, egyik szerzőre sem volt máskor jellemző ez a fajta világlátás.
A hagyományosan négytételes szimfónia előadása nagyszerű volt, az apró pontatlanságok ellenére. Különösen szépen szóltak a nyitó tétel imponáló lassú bevezetése után a főtéma csellódallama, a hegedűk triolái a visszatérés előtt rendkívül jó karakterrel hangzottak el. A Larghetto táncos megoldásai egyediek voltak, a Scherzo kecses dallamvezetése, a hangszercsoportok közti párbeszéd nagyon tetszett. Beethoven ebben a szimfóniájában használta először a Scherzo megjelölést, a záró tétel főtémájának lekerekítése azonban még magán viseli a haydnos-mozarti hatást. A szimfónia tolmácsolása során a hangsúlyoknak igen nagy szerepe volt, az Allegro moltóban tetőzött a fantasztikusan kiemelt, de sosem túlzásban vitt, hangerőben is változatos kiemelés, talán a mollos szakaszban volt a legizgalmasabb. Bár Beethoven nem kért accelerandót a tétel záró részében, indokolt volt Kocsis értelmezése, ahogy ezt megszokhattuk.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nagyszerűen játszotta a szimfóniát, a Zongoraverseny három nehezen emészthető pillanata (az első tételben kétszer mentek szét, majd a timpani ütései a kadenciánál) bármikor előfordulhat, bárkivel.
MTA Mezőgazdasági Kutatóintézet Parkja, Martonvásár, 2010. július 17.
A sorozat harmadik, utolsó koncertje:
- július 31., szombat (esőnap: augusztus 1.)
Hármas verseny C-dúr, op. 56.
C-dúr mise, op. 86.
Közreműködik
Baráti Kristóf – hegedű
Fenyő László – cselló
Hernádi Ákos – zongora
Fodor Beatrix – szoprán
Meláth Andrea – alt
Brickner Szabolcs – tenor
Bretz Gábor – basszus
a Nemzeti Énekkar (karigazgató Antal Mátyás)
Vezényel: Antal Mátyás
