Hídavatás, avagy a Széchenyi lánchíd sem úszta meg

Forrás: Piramis, zikkurat, Vajdahunyadvár: a maradandóság szobrai [papiruszportal.hu, szerző: Mika Róbert, 2005]

Hiába van egy épület jól megtervezve, hiába álmodják bele a kor technikáját, hiába a praktikus a terek kialakítása… hiába csodálatosak ezek a műtárgyak, az emberi hiba, gyarlóság vagy éppen a pénztelenség, esetleg az idő hiánya romba dönthet minden szépséges alkotást…
„– Hallod? – állt meg Bütyök. – Ez valami bolthajtás. Talán pince van alatta…
– Lehet, de ne ugrálj rajta. Majd szépen letisztítjuk előbb.
– Tutajoskám, ezen nyugodtan ugrálhatsz! Az öregek tudtak építkezni. Olyan, mint a vas. Ide nézz!
Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe, hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa…” /Fekete István: Tüskevár/
A következményt mindannyian ismerjük… de mi történt?

Ahogyan a Vajdahunyad vára, úgy a Lánchíd sem úszta meg. A két Clark (csak névrokonok), Vilmos és Ádám (William Tierney és Adam) 1840-ben kezdte meg a klasszicista híd kivitelezését. Hatalmas munkával rekesztették ki a Dunát, építettek jászolgátat, készítették a hatalmas pilléreket. A két parton megépültek a lánckamrák is, így a pesti oldalra telepített hatalmas gőzgép segítségével helyére húzhatták az egyedi készítésű és kiváló minőségű kovácsoltvas láncokat (minőségükre jellemző, hogy a híd felrobbantása után évek múlva épségben húzták ki őket és csak néhány deformálódott láncszemet kellett kicserélni). A tizenkét lánc közül tizenegy már a helyére került, ám az utolsónál a felhúzó csigasorban pattant el egy láncszem. Az építkezés alatt addig senki sem sérült meg, akkor viszont a hatalmas súlyú lánc visszaesett, és rázuhant az úszóállványra, összetörve azt. Azokat, akik a beemelést innen figyelték, irányították – köztük Széchenyi – a csapás a vízbe lökte. Egy munkás is az életét veszítette. A híd azonban – igaz, négyhétnyi kieséssel – 1849. november 20-ára elkészült. A Lánchídnak, bár az egyre fokozódó igénybevétel miatt voltak kilengései, egészen a 1916-os felújításáig nem adódtak komoly problémái, mindössze a terhelését igyekezték fokozni, különböző cserékkel, újításokkal. 1916-ban viszont komoly baklövést vétettek a híd felújítói. Rugalmas kátrányolajjal átitatott fakockával burkolták a hidat.
Még ezen a nyáron a burkolat elkezdett hullámosodni, majd a rá következő évre ez csak fokozódott. A hibát az a kátrányolaj okozta, amely a nyári hőség hatására kicsepegett a burkolat alatti bitumenbetonra, és azt feloldotta, meglágyította. A szerkezeti elemek egy része eltört és a kátránnyal oldott bitumen a Dunába csöpögött. Nem volt mit tenni, 1919-ben a fakocka burkolatot fel kellett szedni, az alapot újrakészíteni, majd – mivel új fakockákat nem lehetett beszerezni – kiskő burkolattal látták el az útfelületet.