Szerző: Lehotka Ildikó
A ritka pillanatok egyike, amikor a historikus szemléletű zenélés nagymestere olyan kiváló, hihetetlenül rugalmas apparátussal találkozik, mint a Budapesti Fesztiválzenekar. Október eleji, háromszor adott hangversenyük (október 4-5-6.) nemcsak a hazai koncertélet egyik legjobban várt eseménye volt, hanem zenei szempontból is mély tanulságokkal szolgált. A műsorválasztás – Haydn kései remekműve és Sibelius monumentális zenei világa – komoly kihívás elé állította a zenekart, de a vajon a végeredmény igazolta a várakozásokat?
A két szimfónia között egyetlen halvány vagy erőltetett kapcsolódási pontot találunk, ez pedig az üstdobpergés. A Haydn szimfónia nyitását és a Sibelius darab második tételét is erre a hangszerre írta a szerző. A két komponista két világ: Haydn a bécsi klasszika, a finn szerző pedig a romantika stiláris jegyeit használja. Haydn vidám, könnyed (ha szabad ilyet írni), Sibelius inkább komor, helyenként pátosszal teli. A zenekari apparátus pedig nyilvánvaló.
A Fesztiválzenekar tagjai már több alkalommal álltak össze kórussá, ez a koncert is egy kórusművel kezdődött, felvezetve az estet: Sibelius Szívem dala című, a Hat dal (Op. 18) sorozat utolsó darabjával. A rövid, de igen kellemes kórusmű után a zenekar tagjai elfoglalták a helyüket, majd rögtön indult Haydn darabja. Az Üstdobpergés melléknevű, No. 103-as szimfónia a Londoni szimfóniák sorozat utolsó előtti alkotása, Haydn teljes vértezetben mutatja meg magát. A műfaj kikristályosodott, a szerző zenei jellemzői, például a generálpauzák hol humoros, hol feszültségteremtő ereje miatt még a kevésbé avatottaknak is egyértelmű a komponista.
Gardiner elképzelései véleményem szerint nem mutatták meg a szimfónia erényeit. Nem tükröződött az, hogy milyen izgalmas ez a mű, és ebben nem a zenekar volt a hibás. A közönség elvárása szerinti szintet nem hozta a világhírű karmester, de voltak szép pillanatok, így például a lassú bevezetés. Hosszúnak tűnt a lassú tétel éppen a kidolgozottság hiánya miatt, a Haydn első szimfóniáira utaló concertáló szakasz kissé elsietett volt a koncertmester részéről.
A szünet után egészen más dimenzióba léptünk át. Bár Sibeliust a Finlandia szimfonikus költeménnyel és a Valse triste-tel azonosítjuk, esetleg a Hegedűversennyel, a szimfóniái is különleges művek. Jean Sibelius 2. szimfóniájának(D-dúr, Op 43) megszólaltatása igazi interpretációs próbakő. Sibelius zenéjében mindig fennáll a veszély, hogy a partitúra sűrűsége miatt a hangzás masszívvá, követhetetlenné válik. Gardiner azonban remekül használta a hangszíneket. A rezes tablók északi pátosza nem elnyomta, hanem megemelte a sűrű vonósszőnyeget. A finálé hatalmas, hömpölygő ívét a karmester biztos kézzel, fokozatosan építette fel, a záró tétel utolsó szakaszában mintha a Rahmanyinovra jellemző túlcsorduló érzelemvilágot hallottunk. Ebben a műben érzékelhettük Gardiner kimagasló karmesteri tudását.
Hatalmas, megérdemelt tapsot kapott Gardiner az első – nem kell mondani, hogy teltházas koncerten (az orgonaülésen és pótszékeken is ültek –, és már szállingóztak ki a teremből a vasárnap délutáni, 4-i koncerten, amikor egy újabb kórusművet hallottunk.
Gardiner és a Budapesti Fesztiválzenekar első hazai találkozása rendkívül inspirálóan hatott. A brit karmester intellektuális, mégis végtelenül elegáns megközelítése és a BFZ precizitása, spontán zeneisége olyan fúziót hozott létre a Sibelius-darabban, amely még hosszú ideig emlékezetes marad a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége számára.
Nem tudom, hogy a másik két koncerten hogyan hangzott a Haydn-szimfónia. Gardiner a régi zene specialistája, ezért is volt meglepő, hogy a romantikus szimfónia vezénylése, karmesteri felfogása hozta el a közönség által várt nagy pillanatokat.
A Müpa estére is szervezett koncertet, Bretz Gábor Heine-versekre készült dalokat énekelt a Fesztiválszínházban.
