Szerző: Lehotka Ildikó
A Zene világnapját minden zenekar megünnepli, nem volt ez másként október 2-án a Zeneakadémia nagytermében. A Lukács Miklós-bérletsorozat első előadása két Bartók és egy Liszt művet kínált, a koncert címe a Bartók bőröndje elnevezést kapta. A MÁV Szimfonikus Zenekart az amerikai karmester és hegedűművész Scott Yoo vezényelte, a zongoraszólót pedig Fejérvári Zoltán játszotta, nagyszerűen.
Nyitó darabként Liszt Les préludes (S.97) című szimfonikus költeménye szólalt meg. A darab mindig közönségsikert arat, gyakran szólal meg, és – valljuk be – a zene adja magát. A mű hallgatása alatt azt érzékelhettük, hogy a sokat játszott, szinte kanonizált daraboknál egyes esetekben legnehezebb elkerülni azt, hogy a rutin szürkeségbe és már-már unalomba fulladt. Adott egy csillogó mű, egy négyhangos motívumból kiinduló, és a darab során újabb karaktereket öltő dallamfoszlány, négy különféle szakasz, és diadalmas zárás.
Yoo biztosra ment a választással: a zenekar jól játszott, de a karmesteri elképzelést nem írhatták felül. Szépek voltak a hangszerszólók, a zenekar pontosan játszott, de formai szempontból nem kaptak utasítást a megvalósításhoz. . Hiányzott az a belső izzás és koncepcionális ív, amely a Lamartine-i gondolatot („Mi más életünk, mint intonációk sorozata…?”) tartalommal töltené meg. helyenkénti statikusság miatt a darab monumentális nagy pillanatai nem szerves tetőpontként érkeztek, hanem külsőséges, üres pátoszként nehezedtek a nézőtérre Természetesen voltak szép pillanatok, nem vitatható.
Bartók utolsó, III. zongoraversenye (BB 127; Sz. 119) felesége, Pásztory Ditta számára készült, születésnapi ajándékként. A nagybeteg Bartók szándéka az is volt, hogy felesége koncertezhet a művel és bevételhez juthat. A mű nem készült el teljesen, az utolsó 17 ütemet már Serly Tibor hangszerelte. Az est fénypontját kétségkívül Bartók zongoraversenyének megszólaltatása jelentette. Fejérvári Zoltán játéka most is igazolta azt a mélyen intellektuális, mégis végtelenül alázatos zenei hozzáállást, amely a művészt jellemzi. Fejérvári nem csupán megszólaltatta a bartóki perkusszív és egyéb effektusokat, hanem plasztikusan formálta meg azokat. A keményebb, ritmikus textúrákban sem vált a hangzása kopogóssá; a tónus mindvégig telt és húsbavágóan tiszta maradt. A lassú tétel, a Bartókra jellemző éjszakazene lírai vallomásossága, misztikuma Fejérvári keze alatt megrendítő csendekkel és finom dinamikai árnyalatokkal építkezett. Az éjszaka neszei csodásan szólaltak meg, a zongora és más szólóhangszerek felelgetése kivételes érzékenységgel szóltak. Bevallom, Fejérvári játéka lenyűgözött, ő vitte előre a művet, inspirálta a zenekart és a karmestert.
Szünet után az 1943-ban komponált és a következő évben bemutatott Concertót hallottuk. Bartók műve nem csupán virtuóz zenekari darab, hanem a magyar népzenei hangütés, a makámszerű dallamosság és a bartóki dramaturgia egyik csúcsteljesítménye. Yoo pálcája alatt azonban a mű nem hozta a legfontosabb karakterjegyeket, bár a szimfonikus költeménynél invenciózusabb előadást kaptunk. De a hiányérzet itt is megmaradt. Scott Yoo láthatóan és hallhatóan kevéssé jártas a bartóki partitúra összetett, mélyen magyar gyökerű világában. Inkább a közönségnek szóltak szépen ívelt mozdulatai, volt, hogy a kürtöknek intett be, de a harsonáknak kellett volna.
A Bartók bőröndje elnevezésű est különlegessége az volt, hogy az amerikai PBS tévétársaság stábja a helyszínen rögzítette a koncertet, valamint dokumentumfilmet forgatott a zenekar tagjaival. Hatalmas presztízs ez a zenekarnak és a magyar zenének. Az izgalom elmaradt, átlagos koncertet kaptunk, ám Fejérvári játéka emlékezetes marad.
