a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: Lehotka Ildikó
Bő egy hát alatt két programot is játszott a Budapesti Fesztiválzenekar. November 7-étől négy alkalommal két romantikus darabot és egy Mozart-zongoraversenyt hallhatott a közönség a Zeneakadémián, 16-án és 17-én az együttes régizenei csoportja játszott az Olasz Kultúrintézetben. Mindkét műsorban egy-egy nagynevű muzsikus volt a zenekar vendége.
Liszt Mazeppája nyitotta a zeneakadémiai koncertet (magam a 8-i előadáson voltam), a szimfonikus költemény Victor Hugo verse alapján született, bár Byronnak is van egy azonos című műve. Mazeppa alakja a francia festőket is inspirálta. Hugo költeményében nem foglalkozik az előzménnyel, jelesül Mazeppát azért kötözik a lóhoz, mert egy férjes asszonyra szemet vetett, és ez kitudódott. Liszt a szimfonikus költeményt (a hatodikat) Carolyne Sayn-Wittgensteinnek ajánlotta. Liszt korábban írt egy etűdöt, többször átdolgozta, végül Mazeppa címmel a Transzcendens etűdök sorába illesztette.
A Budapesti Fesztiválzenekar kellemes, ám nem rendkívüli előadást nyújtott Takács Nagy Gábor vezényletével. Helyenként a tempókat vehemensebbnek képzeltem, a hangzásarány – talán az új helyszínnek köszönhetően – sem tűnt ideálisnak, hiányzott a sodró lendület.
Mozart C-dúr (Lützow, KV. 246.) zongoraversenyét ritkán halljuk, kétségtelen, hogy technikai nehézségekben nem bővelkedik, a szerző fiatalon komponálta Antonia Lützow számára. Ezúttal a szólót Mihail Pletnyov játszotta, a tökéletest megközelítve. Pletnyov többször vezényelte a BFZ-t, szólistaként még nem hallottam, zongoristaként is egészen kiváló. Ami játékában a leginkább megragadott, az a két kéz zenei anyagának hangerőben való tökéletes kontrollálása; másként szólalt meg így a mű. Pletnyov szünetei beszédesek, mindig az utolsó pillanatig vár a belépéssel, ami jóleső feszültséget teremt, billentése ezerszínű, a ritartandók éppen csak érzékelhetőek, pianói fantasztikusak. Ráadásnak Chopin Desz-dúr nocturne-jét játszotta a művész, hihetetlen poézissal. Felejthetetlen marad mindkét mű.
Mendelssohn szimfóniáit nem tűzik annyiszor és annyian műsorra, mint ahogy a szerző megérdemelné, az V. szimfónia (D-dúr, op. 107). megszólaltatása nagy öröm volt, közönségnek és előadóknak egyaránt. A Reformáció melléknevű szimfóniát Mendelssohn 21 éves korában írta, nyolc évvel később pedig azt mondta, hogy ki nem állhatja ezt a művet. A Conservatoire zenekara megtagadta a bemutatót, a kritika sem fogadta lelkendezve.
A koncerten egy rendkívül ihletett előadást élvezhettünk, nagyszerű tempókkal, dallamívekkel, a pátoszt, az emelkedettséget nem csak a Wagner által is használt „drezdai ámen” miatt éreztük. Gyönyörűen hangzott fel a nyitótétel lassú bevezetésében a cselló szólama, később a vonósok, csodás pianóval szólalt meg az előbb említett ámen-motívum. A gyors részben (Allegro con fuoco) a sejtelmes vonóshangzást (felette a fákkal) mindenképp ki kell emelni, a nagy érzelmi dinamikai ellentétek (a drámai zenei anyag a piano tartomány mellett) kiaknázása vitte a művet előre. A Scherzo nem az a tündérzene, amit a Szentivánéji álomban vázolt Mendelssohn, de kedves, kellemes, jól megfogott karaktereket hallottunk. A csordogáló, helyenként mélabús Andante tételt telt, nagyon szép tónusú vonóshangzás jellemezte, szép volt a fuvolán a koráldallam. A zárótételről is a legjobbakat mondhatjuk el. Nagyszerű előadást hallottunk, Takács Nagy Gábor darabértelmezése nem hagyott kétséget a mű nagysága felől.
A november 16-i barokk zenei koncert kamarajellegű volt, a nagynevű Jos van Immerseelt köszönthettük. A program öt szerző öt művét ígérte, köztük két ismert is elhangzott, Biber A csata című nyolctételes remeke, zárásként Monteverdi Tankréd és Klorinda párviadala. A két csatát megjelenítő mű mellett két lamento és egy egészen izgalmas, extravagáns, laza füzérsorozat, a Capriccio stravagante szólalt meg, utóbbi nyitotta a koncertet. Carlo Farina (1600 körül született Mantovában, 1639-ben halt meg Bécsben) műve bőségesen idézi a táncokat, köztük az Európában oly kedvelt ungarescákat, de hallunk állathangokat, dudát. A táncok, musette, a hegedű díszítései a középkori, még inkább a reneszánsz világi zenét idézik, a kíséret csak ritkán mozdul ki kicsit alárendelt szerepéből. A zenekar öt tagja és Immerseel (aki a koncert során a csembaló mellől irányította az együttest) szép pillanatokat nyújtott, azonban a tempóváltásokat nem mindig követték egyszerre, a dallamot játszó hegedű hangja sokszor megbicsaklott.
Johann Heinrich Schmelzer (1620 tájékán született Scheibbsben, 1680-ban Prágában halt meg) Lamento III. Ferdinánd halálára című műve is több (öt) szakaszra osztható, az első egy fájdalmas dallam, a harmadik gyorsabb, imitációs rész. Nagyon szép, érzékeny tolmácsolással szólalt meg a mű, de itt is becsúsztak csúnyább hangok.
A másik lamentót Johann Christoph Bach jegyzi, az altszólóra írt, a barokkban oly kedvelt da Capo formájú mű gyönyörű, a szöveg (Ach, Dass ich Wassers gnug hätte) Jeremiás könyve és siralmai alapján készült. A szólót a norvég Marianne Beate Kielland énekelte, kitárulkozóan, talán kicsit túlhangsúlyozva az „Ach” szót.
Biber A csata című nyolctételes műve igazi remekmű, rengeteg különleges hangzással, talán a legizgalmasabb a II. tétel, mely kakofón zenét zúdít a hallgatóra, humoros, de meghökkentő is egyben a szakasz, jó lenne tudni, a korabeli hallgatónak mi volt a véleménye A korhely társaság mindenféle humorral elnevezésű tételről (az utolsó akkord akár XX. századi is lehetne).
Szünet után Monteverdi Combattimentója fantasztikusan szólalt meg, a Tasso nyomán írt mű ez alkalommal színpadi játékkal társult. A drámai madrigál testója Markus Schäfer volt, hihetetlen drámaisággal élte meg, magyarázta, énekelte a szerelmespár tragédiáját (a zenetörténetben először szerepelt tremolo a partitúrában, nemcsak a hangszereseknél, de az énekesnél is). Klorinda szerepében ismét a norvég művésznőt hallottuk, kimagaslóan énekelte rövid szerepét, láttatta a halált. Vincent Lesage Tankrédja is minden elismerést megérdemel.
Az est motorja Jos van Immerseel volt, jó lenne többször látni itthon.
