a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Lehotka Ildikó
Április 13-án és 27-én adott koncertet a Művészetek Palotájában az NFZ. Mindkettőn a nagy amerikai karmester, zeneszerző, zenei ismeretterjesztő, Leonard Bernstein műve is elhangzott. Április 13-án a Nemzeti Énekkar jubileumi bérletének ötödik előadásán Rossini és Beethoven (közreműködött Ingrid Fliter zongorán, vezényelt Lawrence Foster), a 27-i koncerten Mozart, Bach–Schönberg és Ortiz egy-egy szerzeménye csendült még föl (közreműködött: Bálint János fuvolán, Pekka Kuuisto hegedűn és Kokas Katalin brácsán, az Amadinda Ütőegyüttes, vezényelt Kocsis Zoltán).
A Nemzeti Énekkar bérleti hangversenye
Az április 13-i koncert (a húszéves Nemzeti Énekkar jubileumi bérletének ötödik előadása) első műsorszámát sajnos nem hallhattam, mert Dél-Budán az összes főutat egy időben építették, és hatalmas torlódás volt a késői időpont ellenére (helikopterem még nincs). Nem én voltam az egyedüli, aki lemaradt a Rossini-nyitányról, a hermetikusan lezárt hangversenyterembe így nem jutottam be. Beethoven C-dúr zongoraversenyét viszont hallhattam. Ingrid Fliter, a fiatal argentin zongoraművésznő játszotta a szólót. Beethoven első zongoraversenye életerőtől duzzad. A megszólaltatás is a mű vidámságát hangsúlyozta. Remek karaktereket hallhattunk Ingrid Fliter tolmácsolásában, a rondótétel népdalok inspirálta hangulata tetszett a legjobban. A két szélső tétel ritmikussága az előadás erényei közé tartozott. De nem feledkezhetünk el a lassú tételről sem, a zongora szépen formált dallama, különösen a néhány hangot érintő, új zenei egységhez vezető dinamikai megoldások szóltak szépek.
A zenekar méltó partnere volt Ingrid Fliternek, Lawrence Foster mind a zenekar, mind a zongora szólamára figyelt, így egyensúlyban maradt, egymást segítette a magán- és a zenekari szólam. Szívesen hallottam volna a fiatal, de már neves zongoraművésznőtől egy másik korstílusból való ráadást is, de be kellett érnünk a nagyon szép, kidolgozott, hangulatos Beethoven-versenyművel.
A szünet után Leonard Bernstein 1963-ban írt Kaddis-szimfóniája következett, szimfóniái sorában a harmadik. A nagy előadói apparátust felvonultató mű (nyolc ütőst is szerepeltet Bernstein) nem tagadja meg a zeneszerző emberi és zeneszerzői sokszínűségét. Kiemelt szerephez jutott a narrátor, Mervon Mehta, Zubin Mehta egyik fia. A mű az élet nagy kérdéseit taglalja, olvashattuk a kivetítőn a szöveget, nemcsak a holtakért, de az élőkért is imádkozik a narrátor. A fiú kételkedik magában, az életben, de megtalálja a választ.
A zenei anyag sokféle stílusból, különféle zenei anyagból tevődik össze, amelyek egy más megfogalmazásban egyáltalán nem illenének össze, a Kaddisban viszont nem zavaró a homogenizáció. A zeneszerző él a klasszikus zenei hagyományok átemelésével (például az egyházzenei előadói apparátussal, de a musicalek világának ritmikája, harmóniai világa is jócskán érződik a Kaddison. A színpadiasság azonban rányomja a bélyegét a műre, ebben Mervon Mehta is partner volt. Az előadás közben többször átsétált a színpadon, gyönyörű angolságával lassan, érthetően, de emelt hangon, talán túlzottan is szájbarágóan mondta/recitálta a szöveget megkapó orgánumán. A színpadiasságot Bernstein a felnőttkórus éneklés közbeni tapsaival stb. is fokozta, és természetesen a nagyszabású előadói apparátussal.
A Nemzeti Énekkar (karigazgató Antal Mátyás) ezen az estén is remekelt, pontos belépéseivel, magabiztos tudásával most sem okozott csalódást. A Magyar Rádió Gyermekkórusa szépen énekelt, bár régóta hiányolom az igazi gyermekhangokat a kórusból, hangzásuk inkább a leánykórus tónusa felé hajlik. Szabóki Tünde varázslatos hangja, a tartottak is, ki tudott emelkedni a zenekar és az énekkarok hangerejéből (a liturgia szerint csak férfi mondhatja a szöveget).
A karmester, Lawrence Foster nagyszerűen fogta össze az előadókat. Személyében egy nagy formátumú dirigenst köszönthettünk Magyarországon. Stílusismerete kiváló, a vezényelt műveket tökéletesen ismeri. A zeneszerző Bernstein – aki kétszer is lemezre rögzítette művét – szerint Kaddis-szimfóniája Lawrence Foster felvételén a legjobb.
A zúgó taps a színpadra hívott Thész Gabriellának és Antal Mátyásnak is szólt.
Az NFZ Ferencsik-bérleti előadása
Az április 27-i koncert nyitószáma Bach: Esz-dúr prelúdium és fúgájának Schönberg-féle átiratában szólalt meg. A feldolgozás hangszerelése nagyzenekarra készült. Biztos a nagy barokk mester művei is közrejátszanak, hogy nem egy ilyen feldolgozást várt a hallgató, ami tobzódik a hangszínekben. Furcsa volt hallani a barokk zenét olyan hangszerek szerepeltetésével, melyek Bach életében még nem léteztek. Mindenesetre érdekes stílus- és ujjgyakorlatot hallhattunk Schönbergtől, beleláthattunk a dodekafon apostolának barokk zenét feldolgozó, romantikus zenekart igénylő átiratába. Schönberg átirata ritkán hallható, mindenesetre nem az a mű, amit az ember mindennap hallgat.
Leonard Bernstein Halil című noktürnje következett Bálint János szólójával. Bálint Jánost már hallhatta a közönség, akkor is és most is szép fuvolahangjában gyönyörködhetett a hallgatóság. A Noktürn megfogalmazása előadásában érzékeny, kifejező volt.
A zenekar nagyon szép hangszíneket varázsolt, a koncert során itt voltak a legszebbek, a fuvolaszólót nem nyomták el. Bernstein érdekes effektusokat használt, a szólófuvolához szervesen illesztette az ütőhangszereket. A musicalek világának zenéje mellett néha úgy érezhettük, filmzenét hallunk. Ezek a zeneszerzői megoldások még nem a „sokkoló” kategóriába tartoznak, de mindenképp figyelemfelkeltőek.
A zene, címe ellenére, tartalmazott a Bernsteinre jellemző hangszeres megoldásokat, váratlan helyen felcsattanó ütős effektusokat, ritmikája itt is néhol a dzsesszhez állt közel. A zeneszerző ezzel a művével sem tagadta meg önmagát.
Az est egyetlen ismert műve Mozart Sinfonia concertantéja volt, két fiatal szólista közreműködésével. A színpadra termett finn Pekka Kuuisto és Kokas Katalin szépen játszotta a Mozart-évben több cédékiadásban is megjelent művet. A zenekar értően segítette a művészeket.
Szünet után Ortiz Altar de Piedra című művét élvezhette a közönség. A zene a XX. századi nagyzenekari hangzás- és harmóniavilág eszközeivel él, nem takarékoskodva az ütőhangszerekkel és a fortékkal. Izgalmasak a különféle hangszínek, de egy idő után túl egysíkúak. A háromtételes műben túltengett a csengés-bongás, sokkal többféle árnyalatot lehetett volna kikeverni.
Kocsis Zoltán a már ismert, kiváló színvonalon irányította a zenekar munkáját, s nevelte a közönséget is a tapsrendre.
Érdekes darabok kerültek egymás mellé, sok szólistát hallhattunk. Az egyik XX. századi, viszonylag ismeretlen mű helyett szívesen hallgattunk volna ugyan valami mást, viszont így nagyobb rálátásunk (és véleményünk) van a XX. század közepének és végének fejlődéséről vagy inkább kísérletéről, amikorra – nagy kitérők után – újra a szép hangzás került túlsúlyba.
