Jandó Jenővel és Hamar Zsolttal
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Lehotka Ildikó
Január 20-án tartották idei első bérleti hangversenyüket a pécsi Pannon Filharmonikusok a Nemzeti Hangversenyteremben. Pécs városa az elmúlt időszakban a figyelem középpontjába került, hiszen 2010-ben Európa kulturális fővárosává válnak. Az első lépést azzal tette meg a város, hogy egy jól működő zenekart finanszíroz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az együttes regionális szerepe mellett külföldön is adjon koncerteket, illetve egyik meghatározója legyen a magyar zenei életnek a fővárosi zenekarok mellett.
Nagy várakozás előzte meg a koncertet, az összes bérlet és jegy már korábban elkelt. Elsőként Igor Sztravinszkij 1919-ben újrahangszerelt Tűzmadár szvitjét játszották. A zenekar nagyrészt hölgytagjai mélybordó estélyi ruhában jöttek a színpadra. A brácsások a klasszikus ülési mód szerint a hegedűkkel szemben, a színpad szélén foglaltak helyet. Rövid hangolás után felhangzott az igen kényes mű.
Az első tételt (Bevezetés) a mélyvonósok indították non vibrato, sötét árnyalattal, melyen a réz- és fafúvósok rövid, szaggatott dallamai cikáztak át. Talán a nagy izgalomtól a belépések nem voltak pontosak, ez az egész mű folyamán érezhető volt. Szépen tolmácsolták a második tételben a tűzmadár hajnali táncát, a zeneszerző színkeverési technikája jól érvényesült. Külön ki kell emelni a piccolo, a kürtök míves játékát. A kamarazenekari hangzásokra épülő harmadik tételt (A hercegnők tánca) jól megrajzolt íve tette emlékezetessé. A negyedik tétel a legnehezebb a szvitben: bonyolult metrika, fékeveszett ritmusok, száguldó tempó, őserő jellemzi Kascsej király és alattvalóinak alvilági táncát. Hamar Zsolt nagyon pontos, kifejező ütésekkel, beintésekkel irányította a zenekart. A Bölcsődal az ellenkező érzelmi hatást képviselte, a zenekar az intimebb, lassú tételekben érezte igazán otthon magát. Kellemes, altatódalhoz illő, ringatózó vonóshangzás támasztotta alá a fagott szólóját. Az est legnagyszerűbb pillanatait köszönhetjük a fagotton játszó hölgynek, akit Hamar Zsolt külön ki is emelt. Az utolsó, Finale tétel 6/4-es témára épül, az orosz népzenét idézve. Méltóságteljes, kidolgozottan előadott hömpölygő dallam, feszült fokozás emelte, vitte végig a káprázatos lezárásig a művet.
A szünet előtt Bartók II. zongoraversenyét játszotta Jandó Jenő és a Pannon Filharmonikusok. Legutóbb a zongoraversenyt december 23-án hallottam Mocsári Károly szólójával a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével, Jandó Jenő pedig nem egészen egy hete adta elő Chopin e-moll zongoraversenyét a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekarral, Antal Mátyás vezényletével.
Bartók zongoraversenyei kihívást jelentenek az előadók (mind a zenekar, mind a szólisták, mind a karmester) számára. A magyar közönségnek is nagy elvárásai vannak a Bartók-művekkel kapcsolatban, de a koncerten nem kellett csalódnunk. Friss, lélegző dallamokat hallottunk, izgalmas ritmikát, harmóniákat. Jandó Jenő szólója segítette a zenekari ritmikát is, a témák karaktere minden esetben a zenei szövethez illő volt. A Chopin-versenymű után –mely a lágyság, melankólia zenei kifejezése – a Bartók-darab a maga végletes energiájával ellentétes előadói magatartást kíván. Jandó Jenő mindkét megfogalmazása a lehető legjobb volt, hat napon belül két – egymástól ennyire sarkalatosan különböző – versenyművet előadni hatalmas teljesítmény.
Az első tétel zenekari pontatlanságai után a hídformában írt második lassú részeit gyönyörű előadásban hallottuk. Az éjszakát és a magányos embert lassú tételeiben oly gyakran ábrázoló bartóki dallamot érzékletesen, kifejezően játszotta a zenekar. A tétel közepén elhelyezkedő vad, indulatos zene karakterét is jól ábrázolták. A zárótétel a maga szilajságával, barbár ritmikájával, az első tételből kölcsönzött trombitafanfárjával (mely itt nehézkesre sikeredett) méltán kapott nagy tapsot.
A szünet után azonban az apró pontatlanságok is feledésbe merültek a Muszorgszkij–Ravel Egy kiállítás képei című darab frenetikus előadásának köszönhetően. A művet a zeneszerző egyik művészbarátja, Viktor Hartman posztumusz kiállított festményei ihlették. Az eredetileg zongoradarabnak készült szvitet Ravel zseniálisan hangszerelte, a legismertebb és leggyakrabban játszott zenekari alkotások közé tartozik. Az ötfokú hangsorból álló sétamotívum, Promenád köti össze a tételeket, képeket, mindig más hangnemben és hangszerelésben.
Az első sétát a trombita, majd a többi rezesszólam jelképezi. A fúvósok határozottan, karakteresen játszották a meghatározó motívumot. A Gnóm és az Ódon kastély tempóját gyorsnak találtam, az utóbbi karaktere túlzottan táncos, már-már keringőszerű volt. Rövid séta után a Tuileriák kertjébe jutottunk, a gyerekek zsivaja, fürgesége szinte kézzel fogható volt. A Bydlo, ökrös szekér tempója gyors volt, a mű lassú tételeit – az utolsót kivéve – mind menősebben játszották az előírtnál. Így nem lehetett annyira érzékletes az ökrök nehézkes menetelése a nagy orosz sárban, nem „szenvedtek” a veréstől, a nehéz munkától. Annál inkább plasztikus volt a Kiscsibék tánca a tojáshéjban: apró csiripelések, kimászás a héjból, stb.: Hamar Zsolt is szinte táncolt. A két zsidó párbeszéde szintén említésre érdemes a zenei megoldások miatt: a gazdag zsidó, Samuel Goldenberg méltóságát, vastag pénztárcáját, telt alkatát, társadalmi hovatartozását a vonósok, kürt és fagott hangsúlyozza, a szegény zsidó, Schmuyle csak két fojtott hangú trombitát érdemel, melyek az ide-oda kapkodást ábrázolják. Az újabb Promenád után a Limoges-i vásárban találtuk magunkat, a forgatagot a vonósok jelenítették meg izgalmasan, színesen. A párizsi Katakombák az előző tétel ellentéte: félelmetes, nehézkes, álló akkordok nyitják.
A sétamotívum és a Holtakkal a holtak nyelvén feliratú után a várva várt két attacca tétel, a darab és talán Muszorgszkij művészetének tetőpontja hangzott fel. Baba Jaga baljóslatú, szűkített kvintekben nem szűkölködő ábrázolását hallhattuk a zenekartól: kihasználták a hangszerelés adta összes lehetőséget. A monumentális Kijevi nagykapu méltó zárása volt mind a műnek, mind a koncertnek. A rézfúvós hangszerek méltóságteljesen bontották ki a nagyszerű hangszerelésű, néhány hangból álló dallamot. A záróakkordokra való érkezést a tétel kezdetétől tudatosan építette föl Hamar Zsolt, minden megszólaló hangnak, akkordnak szerepe volt.
A Muszorgszkij-darab méltán aratott nagy sikert, az elhangzott művek sorában ezt tartottam a legkidolgozottabbnak, a legbiztonságosabbnak. Sztravinszkij Tűzmadár szvitje nagyon nehéz, ahogy Bartók második zongoraversenye is. A műsor-összeállításnál szívesebben hallottam volna valamelyik mű helyett egy másikat, kevésbé ritmikusat.
A nagy tapsot kapott zenekar ráadásként a Polovec táncokat adta elő Borogyin Igor herceg című operájából. Talán nem véletlen a választás, az orosz zenéből kaptunk ízelítőt. A több mint tízperces táncfüzér ismét alkalmat adott a zenekarnak, hogy tudása legjavát bemutassa, viszont már nem volt tétje az előadásnak, felszabadultan játszhatott mindenki.
Szép előadást hallottunk, egy fiatalos lendületű zenekartól, Jandó Jenőtől és Hamar Zsolttól. Remélem, következő koncertjük is nagy sikert arat.
