Philip Glass a Müpában
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: szabói
Philip Glass neve hallatán a kísérleti zene, a meghökkentő gondolatok, sokaknak a minimálzene jut eszébe. Bár ez utóbbi meghatározást sokan tagadják, tény, hogy zenéje igen közel áll a maiakhoz, Glass az évek hosszú sora alatt kultzenésszé nőtte ki magát. Műveiből szemezgethetünk a YouTube-on, én is ezt tettem, első hallásra a zene érdekes, de nem hallgatnám mindennap. A zeneszerző személye köré font misztikum Steve Reichet juttatta eszembe, aki szintén járt Budapesten, koncertet szerveztek születésnapjára, ahol maga is föllépett.
Nagy várakozás előzte meg a koncertet, a közönség nem a megszokott volt. Leginkább tarka ruhás fiatalok töltötték meg a termet, elvétve jöttek a középkorúak, ők is jobbára a fiatalos divat szerint öltözve, csak néhány idősebb ember jött el. Nem gondoltam, hogy ennyire egy bizonyos réteget érint meg ez a fajta zene.
Philip Glass együttesével Book of Longing (A vágyakozás könyve) címmel adott rögtön két koncertet Budapesten. A szintén ismert, elismert Leonard Cohen verseire írt, azonos című ciklusát mutatta be az együttes, nyolc hangszeres és négy énekes előadó. A hangversenyt kivetítőn látható rajzok színesítették, a zenét, a szöveget a szándék szerint tehát jól alátámasztották. Hogy miért volt ez a koncert mégiscsak más, mint a többi, egyszerű megfogalmazni. Mert semmiről nem szólt. Kezdjük a zenével: Philip Glass jó nevű zeneszerző, keresi az új utat, ami valahol minden zeneszerzőre jellemző. A Book of Longing azonban a minimálisnál is kevesebbet adott a zenéből. Az összes szám, talán song?, ugyanolyan tempójú, ugyanolyan semmitmondó volt, egy kaptafára készült, a hangszerelésben sem mutatkozott változatosság. Ez utóbbival nem is lenne bajom, számtalan hasonló darabot írtak már így, de nem ezzel az unalmas kiszámíthatósággal. Az egyforma tempó mellett a hangulati megfogalmazás is végig azonos volt, a szöveg finomságai nem jöttek át. A dinamikai egysíkúság csak néha váltott egy-egy nagyobb – a kórussá avanzsált szólisták jóvoltából – hangerőre. A zene harmóniái teljesen kezdetlegesek voltak, bár több stílust is fel lehetett fedezni, ezek mind az úgynevezett könnyűzenéből táplálkoztak, noha – furcsa ilyet leírni – a legegyszerűbb, rádióból harsogó szám is, bármelyik együttest példának hozhatjuk, magasan érdekesebb, jobban leköti az ember figyelmét. A songokat hangszeres szólók egészítették ki, vezették át. A hangszeres tudással nem volt probléma, itt is a kísérteties hasonlóság ejtett zavarba: barokkot idéző hármashangzat-felbontások, erőltetett formai megoldás , mindig ugyanaz, a hangszerek hangja erősítéssel, erőltetve szólt. A szólók felépítése is azonos, az elhaló befejezés kissé sok volt már a harmadik szóló után is. A bőgős hölgy esetében igen kínosan feszengve, csak félrenézve hallgattam a szólót, drukkoltam, hogy sikerüljön megúsznia nagyobb hiba nélkül a rendkívül csúnya hangszínű, bizonytalanul intonált, hamis szólót. A zeneszerzői megfogalmazás próbált új utat keresni, azonban ez igénytelenséget hozott. A bevezetőben említettem Steve Reich nevét, ő is kísérletezett, ő is a minimalista zenei irányzatokat feszegette. Philip Glass sajnos újat nem adott, sokszor az volt az érzésem, hogy egy zenével ismerkedő, de még tapasztalatlan gyerek harmatgyenge zsengéjét hallom, mindenféle tanári irányítás és zenei tapasztalat nélküli skicceket.
Leonard Cohen verseinek színvonalát nem tudom megítélni, egyetlen hallásra (bár az énekesek kiejtésére nem panaszkodhatok) nem lehet magvas gondolatokat leírni. A versek fordítását nem tették közkinccsé (egy ismerősöm szerint teljesen mindegy, miről szóltak), ha akartam, se tudtam volna zene és szöveg közt kapcsolatot találni. Néhány verset maga a szerző gyönyörű, az amerikai reklámokban, filmelőzetesekben hallható mély tónusú tolmácsolásában hallottunk. Ízlelgetni a versek ritmusát, a versformát, zeneiségét stb. nagyon jó dolog, legalább az eredeti szöveget olvashattuk volna. Így a zene helyett a szöveg adott volna valami pluszt.
A számok alatt Leonard Cohen rajzait láthattuk. Nos, itt is egy kaptafára készült minden, szimbólumok sora szerepelt: madár, gitár és két szív, az egyik lefelé fordítva. Ez utóbbi a Dávid-csillagot, a végtelen kört és esetleg a béke jelképét hordozta.
Az együttes összeszokottan (ugyanolyan ruhában láthattuk őket a kísérőfüzetben), precízen játszott, az énekesek csendben bejöttek, leültek stb. A koreografált előadás nagy szervezettségre utalt, kihasználta a tér adta lehetőségeket. Kimagaslott Tara Hugo éneke, rendkívül szuggesztíven énekelt, más műfajban szívesen hallanám. A két férfi énekes feladatát kitűnően elvégezte, kellemes orgánummal, színpadi megjelenéssel.
Profi előadókat láttunk, profin megszervezett koncerten, kiváló reklámmal. Azért az én vágyakozásom marad a kitaposott zenei úton.
Művészetek Palotája, 2008. július 4.
