A kor: ó, a kór: korrupció – Eladó város ez…

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Mika Róbert

Remélem, sokan emlékeznek még a Papiruszportálon megjelent Valóság, só – Karthágó című írásunkra. Scipio Aemelianus állítólag a lerombolt Karthágó láttán nem könyörületet érzett, hanem valamiféle különös fanatizmus ragadta el, megjósolván, hogy egy napon hasonló vég fogja érni Rómát. Persze a Római Birodalom bukásáig még sok évszázadnak kellett eltelnie, de maga Scipio sem sejtette talán, hogy Róma milyen közel áll egy sokkal szomorúbb véghez.

Nem fizikai rombolás, ennél sokkal súlyosabb kór támadta meg Rómát. Egy olyan betegség, amit nagyon nehéz legyőzni, amely ha beleeszi magát a társadalomba, sokkal pusztítóbb féreg lehet, mint bármi. A kór neve: korrupció.

A megvesztegetést természetesen nem a rómaiak találták fel, nyomaira már jóval előttük rábukkanhatunk az antik világban. A görög városállamok, különösen Athén hírhedten fertőzött volt, de a köztudatban például Spártáról úgy tudják, hogy a vaspénz állama megvesztegethetetlen volt, ami törvényeiből is következik. Azonban ez nem feltétlenül igaz! Valójában az ún. „lükurgoszi alkotmány” – amely akár az állítólagos delphoi jóslat szerinti Nagy Rhétra, akár a krétai alkotmány alapján készült nagyjából a Kr. e. VII. században – egyik szerepe az lett volna, hogy a korrupciót csírájában elfojtsa. Az ecettel törékennyé tett vaspénz ugyanis olyan nehéz volt, hogy 10 mina (6 kg aranynál kisebb mennyiség) érték elraktározásához külön kamra, elszállításához igás szekér kellett volna – írja Plutarkhosz, majd hozzáteszi –: …maga után vonta a megvesztegetés megszűnését. Lükurgosz szigorú intézkedései – közöttük olyan kommunisztikusak is, mint pl. az ingó vagyon közössé tétele (ezt már a spártaiak sem fogadták el) – minden bizonnyal egy darabig érvényben voltak, de Karl Leo Noetlichs német történész a múlt század végén (1987) több mint egy tucat olyan esetet hozott föl, miszerint e valaha büszke és erős polisz lakói talán mégsem éltek teljesen korrupciómentes életet. Erős a gyanú, hogy vesztegettek és megvesztegethetők is voltak, sőt, spártai spártai ellen is szőtte a cselt.

Lépjünk egy kicsit az időben, és menjünk nyugatabbra. Nézzük, mi történt Rómával! Azaz történetünk nem is itt kezdődik, hanem a Földközi-tenger túloldalán, a félnomád Numídiában.
Róma hű szövetségese, Masinissa numídiai király fél évszázados uralkodása alatt megérte Karthágó elpusztítását. Az immáron jócskán megnövekedett országát legidősebb fiára, Micipsára hagyta. Miscipának két fia volt, Hiempsal és Adherbal, de korán elhunyt öccsének gyermekét, Jugurthát is befogadta, nevelte.
Jugurtha kiemelkedően jó hadvezér és nagyon jó politikus volt, legalábbis unokatestvéreihez képest. Hispániában a rómaiak oldalán elismerést szerzett bátorságával Kr. e. 133-ban. Kr. e. 118-ban meghalt Micipsa, és az országot három részre osztotta fiai és unokaöccse között. Jugurtha gyorsan cselekedett és megölette Hiempsalt. A felháborodott Adherbal bosszúra éhesen nagy sereggel támadt az orvgyilkosra, de a hátrányos helyzetben lévő Jugurtha legyőzte, megfutamította unokatestvére csapatát. Adherbal jobb híján Rómában kereste az igazát, s a szenátus segítségét kérte. Jugurtha sem volt rest, gazdag ajándékokkal felszerelve követeket küldött az Örök Városba, hogy megvesztegesse vele az ítélethozókat. A szenátorok meghallgatták a két felet, majd a bőkezű ajándékokkal megpuhítva látszólag igazságos döntést hoznak: kétfelé kell osztani Micipsa egykori királyságát. A kor tudósítója, Sallustius szerint a határozat értelmében az addig sem fedhetetlen életű Lucius Opimius vezetésével tíz követnek kellett igazságosan felosztania a területeket. Ám az igazság a pénz oldalára állt, és a lefizetett követek az értékesebb területeket Jugurthának adták. A történtek után Jugurtha úgy gondolta, hogy Róma a pártjára állt, így Adherbalt Cirta városába szorította. A földönfutóvá tett örökös újra a szenátushoz fordult segítségért, de az csak egy fenyegetőző követséget küldött a trónbitorlóhoz, hogy hagyjon fel az ostrommal. A követek dolgavégezetlenül távoztak, s bár nem bizonyított, ám sejthető, hogy miért. Jugurtha bevette Cirta várát (Kr. e. 112), megölette Adherbalt – és elkövetett egy nagy hibát. A római kereskedők által is megbecsült városban vérfürdőt rendezett a kereskedők között. E vérengzés, a válság elhúzódása, illetve a megvesztegetésekről keringő hírek végképp felháborították Rómát. A szenátust megijesztette a népharag, így kénytelen-kelletlen megbízták Lucius Calpurnius Bestia consult, hogy seregével büntesse meg Jugurthát. A „vadállat” hatalmas csinnadrattával vonult be Numíbiába, majd csendes macskaléptekkel osont vissza Rómába, természetesen dugig töltött zsebekkel. A látszólagos behódolás és a római népnek küldött kárpótlás azonban nem hatotta meg a római közvéleményt, és így a kényszerhelyzetben lévő szenátus magához rendelte Numíbia királyát, megígérve, hogy ha őszintén felel kérdéseikre, nem esik bántódása. A rongyos ruhában, vezeklőként érkező Jugurthát – ez később másokkal is előfordult – ekkor Caius Baebius néptribun mentette meg, aki megtiltotta a királynak, hogy válaszoljon a kényes kérdésekre, s ezzel patthelyzetet idézett elő. Az évek óta húzódó ügy végkifejletét végül az a javaslat okozta, miszerint a numíbiai királyi család Rómában élő tagját, Massivát léptessék trónra Jugurtha helyett. Jugurtha azonnal megölette rokonát, s ezzel betelt a pohár! A botránnyal torkig lévő, felháborodott nép most már követelte a szenátustól, hogy tegyen pontot az ügy végére. Az SPQR jobb híján és ígéretéhez híven kiutasította Jugurthát Rómából, aki állítólag ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Eladó város ez, s el is kel hamarosan, ha vevője akad.”
A megvesztegettek, köztük Opimius és Bestia, hamarosan megkapták büntetésüket, örökre el kellett hagyniuk a megalázott várost. Numíbiába bevonult Caius Marius, később katonai reformjáról is híres hadvezér és államférfi, s hamarosan megtörte Jugurtha ellenállását: a hétpróbás gazembert fényes diadalmenettel vezette végig Róma utcáin. Jugurthát, a korrupció jelképét, hat nappal a győzelmi ünnep után, Kr. e. 104. január 7-én, a Tullianumnak nevezett állami börtönben egy ítélet-végrehajtó megfojtotta.

A római nép így védte meg magát és mutatott példát. A gyilkos kór legyőzése nem lehetetlen, még a XXI. században sem.