a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Lehotka Ildikó
Telt ház előtt zajlott Miklósa Erika és két meghívott vendége gálakoncertje. Az operairodalom négy meghatározó zeneszerzőjének műveiből hallhattunk válogatást, nemcsak áriákat, hanem duetteket is. Két nagyszerű énekes, a megunhatatlan Ruggero Raimondi és Fabio Sartori fokozta az est hangulatát. A MÁV Szimfonikus Zenekart Medveczky Ádám vezényelte. Miklósa Erikáról tudja a zenekedvelő, hogy robbanásszerűen tört be az élvonalba, a külföldi operaházak kedvelt vendége. Soha nem élt művésznői allűrökkel, az április 29-i koncertjén sem.
Volt bátorsága meghívni Ruggero Raimondit, aki a közelmúlt egyik kimagasló baritonja (az ismertetőfüzetben basszusként aposztrofálták), hangját nemcsak hang-, hanem tévé- és filmfelvételek is őrzik. Fabio Sartori kevéssé ismert a magyar közönség előtt, mindenesetre meggyőzött arról, hogy még vannak kiváló tenoristák.
A hermetikusan lezárt terembe kezdés után nem lehetett bemenni, így többen a harmadik emeletre kényszerültünk, ami nem is lett volna baj, így jár az, aki elkésik. Olyan koncerten azonban még nem voltam, ahova a taps közben ne lehetett volna beóvakodni. Még ez sem lenne baj. Ám a hoszt kioktató szavai, „ez egy komolyzenei koncert”, igazán nem hiányoztak, nem az első eset, hogy a vállalt állás nem párosul kellő intelligenciával. (A harmadik szintről is ugyanolyan jól lehetett hallani a koncertet, mint máshonnan.)
Miklósa Erika megjelenése királynői, pazar ruhakölteményekben énekelt. Róla szólt a koncert, de nem nyomakodott a férfi énekesek elé. A műsorválasztás is kitűnő volt, a négy zeneszerző blokkját egy-egy nyitány készítette elő, hangolta a közönséget, teremtette meg az atmoszférát, így gond nélkül lépdelhettünk át egyik operaszerzőtől a másikig. Miklósa hangja érdekes: a mély régiókban erőtlen, ez persze szinte minden szopránról elmondható, a közepe átlagos, a magas hangok viszont csengenek-bonganak, talán ilyen szép felső régiója egyetlen énekesnőnek sincs manapság. Ha megszokjuk a szinte trillaszerű, zavaróan gyors vibratót, mely a magas hangoknál nem jelentkezik, akkor egy iskolázott éneklést hallunk, drámai átéléssel. A hangerő nem túl nagy, a pianók viszont sokszor élettelenek voltak. A szicíliai vecsernyében rögtön megkaptuk a magasságot, ekkor ugyan még nem csillogott, de bámulatos volt. És ahogy telt az idő, Miklósa egyre jobb lett, a záró duett, Lucia és Edgardo kettőse a Lammermoori Luciából feledhetetlen volt.
Ruggero Raimondi – Miklósához hasonlóan – színpadra termett. Férfias megjelenését nem kezdte ki az idő, hangja azonban már nem olyan, mint régen, kissé beszűkült. Mégis elhitette velünk, talán Dulcamara áriáján kívül, hogy minden karaktert képes élettel megtölteni. Az amoroso figura kiemelkedett, a La ci darem la mano a koncert egyik fénypontja volt. Olyan erővel hitette el a szerelmet, hogy azt hittem, Miklósa a karjába omlik (Raimondi egyik legnagyobb szerepe volt a Don Giovanni).
Fabio Sartori felfedezésszámba ment. Hangja telt (nem csak a hangja), férfias, nagy vivőerejű, impresszív. A magas lágéban is biztos, határozott, fényes, olajos, de sötét tónussal. A Szerelmi bájital híres áriája, Nemorino románca egy leendő világsztárt sejtetett. A duettekben tekintettel volt Miklósa kevéssé erős hangjára, nem nyomta el, ezt Raimondiról is elmondhatjuk. Véleményem szerint Sartori volt az est meglepetése. Roberto Alagna fellépésén összesen hét ária szerepelt, iszonyatos körítéssel. Most mindkét vendég fejenként énekelt ennyit.
A MÁV Szimfonikus Zenekar már nem az első áriaesten közreműködött, legutóbb Alagna is velük dolgozott. Kellemes hangzáskép, néha meglepően jó részek (A szicíliai vecsernye nyitányának robbanásszerű fortéja) és kevésbé jók (a hegedűk zötyögése, pontatlan belépések, csúnya rézfúvóshangzás, belesietések (Dulcamara áriája) váltakoztak. A nyitányokat megbízhatóan játszották Medveczky Ádám pontos, világos mozdulataira.
Ráadásnak a gyönyörű népdalt, az A csitári hegyek alatt kezdetűt hallottuk Miklósa Erikától. Nemesen egyszerű, veretes dal. A hárfakíséret azonban kissé mesterkéltté tette. Tudom, Kodály feldolgozását hallottuk, de ő zongorára írta, a hárfa egészen egyszerűen nem népdalkíséretre való, talán csak énekelve jobb lett volna. A népdal – tisztaságával, mindent elmondásával – gyönyörű volt, méltó befejezése a koncertnek. Jövőre remélhetőleg folytatódik a hagyomány, és Miklósa Erika – negyedszer – újabb koncertre vár minket vendégeivel.
2008. április 29., Művészetek Palotája
