a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
Brahms barátai javaslatára kezdett a szimfóniaírásba, ekkorra már jó néhány műve sikert aratott, többek között a Variációk egy Haydn-témára című darabja, a két zenekari szerenád. Hosszan dolgozott az I. szimfónián, örökösen azt érezte, hogy Beethoven után szinte nem lehet folytatni a műfajt. Talán ezért sem véletlen, hogy a szimfónia zárótétele Beethoven legismertebb dallamát hordozza, a művet Beethoven X. szimfóniájaként aposztrofálják.
A zeneszerző 41 éves volt, mikor bemutatták a szimfóniát, gyors egymásutánban több helyen is, nagy sikert aratott. Ám jóval előtte, már 1855-ben tervezte a mű megírását, 1862-ben eljuttatta Clara Schumann-nak az első tételt, de még ezután évek teltek el, míg a szimfónia elkészült. A partitúráért Simrock tekintélyes összeget fizetett Brahmsnak.
A c-moll szimfónia (op. 68.) (ahogy többi műve is) nem használta ki a nagyméretű, különleges hangszereket is használó zenekar előnyeit, megmaradt a klasszikus beethoveni hangzásaránynál, bár kontrafagottot, négy kürtöt, három harsonát alkalmaz a műben. Megtartotta a négytételes szerkezetet is, igaz, a formai részek jóval terjedelmesebbek.
Az I. tétel lassú bevezetéssel indul, a Bécsi Filharmonikus Zenekar előadásában jól kitöltött, impozáns szakaszt hallunk. Furtwängler értelmezésében a félelmetes, komor hangzás, melyet a szűkített-bővített hangközök is erősítenek, egy viszonylag nyugodt tempóval kel életre. Az Allegro szakasz feszes ritmikája nagyszerű, az előadás így sürgetővé, zaklatottá válik. Némi tempóingadozás kelt egy kis zavart helyenként, de egyet kell értenünk az új tempókkal. Hiányolom a tételben ritkán ugyan, de megjelenő bensőségességet, majdnem le is áll a zenei folyamat, a fejlődés. A karaktereket jónak találom, vannak egészen kiemelkedőek is.
A II., E-dúr, Andante sostenuto tétel szép, a vallomásszerű kezdés, a melankóliába hajó dallamfolyam később, a csodálatos oboaszóló, a torokszorító (és úgy is előadott) szakasz, sokkal jobb a tétel felépítése, mint az elsőé. Gyönyörűek a hegedűszólók, itt sajnálja a hallgató leginkább, hogy nem jobb a felvétel hangminősége.
A III. tétel hangneme az Asz-dúr, mely elég távoli a c-molltól, a szimfóniára egyébként is jellemző a legtávolabbi hangnemek használata, érdekes zenei ötleteket kapunk, ilyen a magyaros-törökös rövid szakasz, de említésre méltó a pasztorális rész is, melynek a tolmácsolása rendkívül jó, mind a ritmus, mint a karakter szempontjából. A visszatérés nyújtópontja fantasztikus. Bár ez a tétel formailag a scherzókat idézi, a féktelenég, játékosság hiányzik belőle, a borongós hangvétel a jellemző. Furtwängler elképzelése nagyon tetszik, furcsa módon az első tételben kevésbé tudta kibontani a lágyabb karaktereket, mint a következő kettőben.
Érdekes, hogy míg a korábbi gyakorlat a zártételt kevésbé fajsúlyosnak érzékeltette, Brahmsnál azonos intenzitású az elsőével. A C-dúr tétel szintén lassú, feszültségteli bevezetéssel indul, a pizzicato rész is jól megoldott, nagyszerű a Piu andantéba való eljutás. A ritmus itt is kiváló, engem a Sempre e passionato rész fuvolaszólójának pontozott nyolcada lehengerelt (a többi hangszer nem játszotta ennyire karakteresen a négyütemes dallamot).
Furtwängler Brahms-értelmezése jó, rengeteg szép pillanatot kap a hallgató. A karmester leginkább a hősi, a súlyos karaktereket tudja átadni, a lágyság nem (eléggé) testesül meg a műben. Nagyon jók a himnikus részek, igazán izgalmas a ritmikai visszatartás, ez legjobban a zárótétel beethoveni dallama előtt érvényesül, hihetetlenül feszessé téve a következő szakaszt. A hallgató pontosan tudja, hogy itt valami csoda történik.
Kevésbé éreztem összefogottnak a tételeket önmagukban, és az egész mű valahogy nem állt össze különböző apróságok miatt. Viszont először szólalt meg úgy a III. tétel, hogy a beethoveni hangütést kihallottam. A piano tételzárások pontatlanok (I., II.), a fafúvósok nincsenek a helyzet magaslatán. A harsonás rész himnikus, később ismét Furtwängler feszültségteremtő képességét figyelhetjük meg.
A sok apróság, kifogás ellenére leírhatatlanul jó és emlékezetes a felvétel. Ritka az ilyen eset, hogy az emlékezetbe idéződnek részletek, nem tud szabadulni az ember egy-egy zenei megoldástól. Ezért nagyszerű a felvétel, ezért is jó hogy a karmester művészetét bemutató Naxos-lemezek sorában ez az ötödik (Great Conductors: Wilhelm Furtwängler. Commercial Recordings 1940–1950. Vol. 5.)
A Változatok egy Haydn-témára (op. 56.) igen kedvelt darab, a Szent Antal-korál nyolcféle változatban hangzik fel Fináléval a mű végén. A darab a haydni hangszerelést használja (Haydn fúvósokra írta a divertissimót), kiegészítve vonósokkal és kontrafagottal, a szerpent helyett. Az egyszerű dallam bemutatása igen kellemes, az első variáció tipikusan brahmsi, kicsit feszült, a belső szólamok ritmusa miatt is. Jól kiemelt a II., moll variáció ellenpontos része, a következő változat éneklő nyugodtsága, a lezárás jó. Brahms a IV., komoly, szomorkás, szintén ellenpontos variáció hangneméül a b-mollt választotta, Furtwängler tökéletesen ábrázol, a tempó (Andante con moto) ideillő, ki is tölti a zenekar. A Scherzo jellegű változat frissességet, üdeséget, könnyedséget hoz, sok pontatlansággal. Kidomborodik a hősi, kicsit régies jelleg a következő zenei egységben, a kissé szirupos Grazioso énekel, az utolsó, Presto változat látomásszerűsége, titokzatossága jó, a Finálé is mutatja Brahms vonzódását a barokk zenei szerkesztési módhoz. Pompázatos a mű lezárása, impozáns, határozott.
A Bécsi Filharmonikus Zenekar, mint mindig, most is nagyszerű, bármit képes megvalósítani, karaktert, tempót, vonóhosszokat, vonásnemeket, együttjátékot.
A felvétel hangminősége megkérdőjelezhető, sajnálatos módon karcos a hangzás, a zenekari színek csak nyomokban vannak jelen, a basszus szólam nem elég sötét, a középtartomány és a magas hangok hangszíne éles, csúnya, az oboa visít, pedig néhány ihletett szólót is hallunk. A puhaság, a melegség hiányzik a felvételből, bár erőfeszítéseket tettek (külön fejezet mutatja be a felvételt gondozó hangmérnököt) a feljavításra.
Naxos, 2007
Comments on “Furtwängler esete Brahmsszal”