a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Czékus Mihály
Duke Ellington egy-egy kompozíció erejéig szinte minden dzsesszalbumon feltűnik. Nem kivétel ez alól az amerikai származású nagybőgős, John Brown új albuma sem, sőt az egész lemez neki tiszteleg.
A japán-amerikai származású gitáros, Bob Shimizu 2008-ban alapította új formációját. A Signal Strength 2009-ben készítette bemutatkozó korongját (Cuchillero), most pedig itt a folytatás.
John Brown Trio – Dancing With Duke
Bátran kijelenthető, hogy a mai dzsesszzenészek számára megkerülhetetlen Duke Ellington munkássága. Egy-egy kompozíció erejéig szinte minden dzsesszalbumon feltűnik az egykori kiváló művész valamelyik szerzeménye. Nem képez az előbbiek alól kivételt az amerikai származású nagybőgős, John Brown új albuma sem. A muzsikus neve több okból is ismert a tengerentúli zenei világban. Egyrészt remek zenész, aki gyakran olyan világsztárok társaságában lép színpadra, mint például Wynton Marsalis, másrészt pedig ő a vezetője a Duke Universityn folyó dzsesszprogramnak. Végül, de nem utolsósorban azt is érdemes megemlíteni, hogy nagy szerepe volt abban, hogy a dzsesszvokalista Nnenna Freelon albuma, a Shaking Free Grammy-jelölésig jutott.
A közelmúltban Jonh Brown két remek zenész – Cyrus Chesnut (zongora) és Adonis Rose (dobok) – társaságában stúdióba vonult, ahol elkészítették a Dancing With Duke című albumukat. A lemez repertoárjában mindössze két olyan mű szerepel, amelyet nem Ellington szerzett. Az egyik Billy Strayhorntól az A Flower is a Lonesome Thing, a másik pedig Juan Tizol-tól a Perdido.
Brown triójának nem volt nehéz közel kerülnie a szívemhez, ugyanis a műfajon belül a zongora-bőgő-dobok felállás áll a legközelebb hozzám. Persze ez önmagában, mögöttes tartalom nélkül csak egy üres keret. Szerencsére a trió tagjai külön-külön és csapatként is klasszis előadók. A zenészek valamennyi felvételen magas minőségű produkcióval rukkolnak elő. Mindössze néhány apró jellemzőt szeretnék kiemelni az albumról. Ilyen Brown tanári szintű bőgőzése a lemez nyitó számában, az In a Mellotone-ban. Ujjai alatt a bőgő hol kezes bárány, hol pedig szilaj vad ló. Egyértelműen hallatszik, hogy nagymestere hangszerének. Adonis Rose dobolása számomra a Do Nothing ’til You Hear From Me-ben volt a legmeggyőzőbb. Olyan ritmust produkált, amelynek hatására minden hallgató lába „beindul”. Cyrus Chesnut zongorajátéka az Isfahanban és az albumot záró It don’t Mean a Thing (If it ain’t got That Swing)-ben tetszett leginkább. Hangszerével egy nehéz levegőjű, izzó hangulatú dzsesszklub atmoszféráját sikerül megteremtenie. Mély beleéléssel játszik, a hallgatónak egy idő után olyan képzete támad, hogy jelen van a felvétel helyszínén.
A John Brown Trio nagyon magasra tette a képzeletbeli lécet ezzel az albummal. Azt gondolom, hogy az év egyik legjobb dzsesszlemezét sikerült elkészíteniük. Bízom benne, hogy a jövőben még sokat fogunk hallani róluk.
Honlap
Bob Shimizu: First and Monroe
A japán-amerikai származású gitáros zenei tanulmányai befejezése után alapította meg első, avantgárd dzsesszt játszó zenekarát, a Come Out Swinginget. Bár a formáció gyorsan közkedveltté vált Washingtonban, a zenekarvezetőt ez mégsem elégítette ki. Ezért 2008-ban új együttest szervezett. A Signal Strength 2009-ben készítette bemutatkozó korongját (Cuchillero). Most pedig itt a folytatás, a First and Monroe. A Shimizu által írt 11 kompozíciót tartalmazó album az „easy listening”, vagyis a fülbemászó dallamokat tartalmazó hanghordozók közé sorolható. Shimizu úgy nyilatkozott, hogy lemezre került dalaiban a dzsessz dinamikája a pop érzékenységével találkozik.
A repertoár nyitó tétele, a Her Gentle Touch in Moonlight megadja az album lágy alaphangját. A folytatás a brazil dallamok világába tett kirándulás. Az Easy to be With című számban nem meglepő módon az ütősöké a főszerep (Todd Chuba és Lenny Castro). A Trace of A Nordic Blonde számomra azt mutatja, hogy Shimizu jól ismeri és nagyon kedveli Joe Sample Hippies On The Corner című számát. A funkys-bluesos Padrone-ban remek párbeszédek alakulnak ki a gitár és a szaxofon (Eric Marienthal), valamint a gitár és az orgona (Joey De Francesco) között. Az Above the Cloudsban ismét brazil vizekre evezünk, s könnyen ráismerhetünk a szamba dallamaira. A remek atmoszféra megteremtésében jelentős szerepe van a New York-i szárnykürtös, Dominick Farinnaci produkciójának is. Érdekes címet kapott a Yavapai Lullaby, ugyanis már az első hangjegyek után kiderül, hogy ennek a zenének kevés köze van az indiánokhoz. A másik „megtévesztés”, hogy a kényelmesen csordogáló dallam ellenére sem beszélhetünk altatóról. Ezen a számon senki nem fog elaludni.
A csodálatos textúrájú Flying Home-ban némi Pat Metheny-hatást vélek felfedezni. De szó sincs valamiféle másolásról. Egyszerűen Shimizu a megalkotásakor ugyanolyan szellemben gondolkodott, mint világhírű pályatársa. Az album egyik legszebb tétele.
Az L-Ski egy vidám, légies könnyedségű kis mű, amelyet Shimizu lánya, Mariel írt. Amíg az imént Metheny-befolyásról beszéltünk, az 1235 Moio Waynél George Benson nevét kell megemlíteni. A Bill Moio által komponált számban egyértelműen érződik a hatása. A lemezt a nyugalmat és békességet árasztó Sycamore Canyon zárja.
Shimizu zenéje talán egy kicsit túl szelíd azok számára, akik több modern, „kísérleti” dzsesszre vágynak. Lehet, hogy egy következő kiadványban számukra is komponál valamit a kreatív gitáros. Addig is hallgassuk ezt a lemezt, amelynek minden felvételében benne van az előadó/komponista lelke is.
