Szerző: PP
„Az mely házban magunk szállásán voltunk… nem nyugodalmas ház, álgyú öntő ház, kováts méhel, prefektus háza közel lévén hozzája, sürgést, dörömbölést eleget hallani.” Technikatörténeti szenzáció: Ringer István régész vezetésével 2006–2011 között kiásták I. Rákóczi György ágyúöntő műhelyét, mely ágyúval látta el a környékbeli Rákóczi-várakat a XVII. században. A tervek szerint a feltárt műhelymaradvány és a megvalósítandó azt befoglaló védőépület a kora újkori ágyúöntés technológiáját a részletekbe menően feldolgozó kiállítás autentikus helyszíneként, kulisszájaként szolgál majd.
Tamás Edit igazgató múzeumbemutató előadásában említette, hogy a fejedelem egy fennmaradt, a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának írt levelében arról panaszkodott, hogy a hálószobája alatt mekkora zajt csapnak az ágyúöntők. Ebből tudták, nagyjából hol kell keresni a műhelyt, és a levéltári anyag tanulmányozása alapján, modern kutatási módszerek segítségével 2006-ban egy ásónyom mélyéről már elő is bukkantak a leletek.
Történelmi-régészeti háttér
I. Rákóczi György (1593–1648) folytatta apja birtokszerző politikáját. 1616-ban házasságkötése révén szerezte meg Sárospatakot és a jelentős Lorántffy-örökséget. A családi birtokok mellett 1630-as erdélyi fejedelemmé választása után a fejedelemség kincstári birtokai is kezébe kerültek. A jövedelmekből jelentős építkezéseket végeztek. Ezek részben hadicélokat is szolgáltak, aminek technikatörténeti szempontból legérdekesebb példája az ágyúöntő műhely. Európában nagyon ritka az ilyen jellegű, jó állapotban megmaradt középkori lelet.
A fejedelem által alapított, 1631–1648 között működő ágyúöntő a sárospataki külső vár területén, a mostani park délkeleti sarkában helyezkedik el. A műhellyel kapcsolatosan bőséges levéltári forrásanyag őrződött meg, melynek feldolgozását Détshy Mihály (műemlék-felügyelő és kiváló latinos) végezte el. Az ipar- és technikatörténeti szempontból országos viszonylatban egyedülálló emlék régészeti kutatása 2006–2011 között történt meg. A feltárás tisztázta az egykori műhely alaprajzát, szintviszonyait, s napvilágra hozta a legfontosabb technológiai berendezések (kemence, öntőakna) maradványait. A régészeti terepi munkával párhuzamosan zajló feldolgozás során sikerült összegyűjteni azt a nyugat-európai szakirodalmi apparátust, melynek segítéségével a műhely elméleti s az ágyúöntés technológiai rekonstrukciója lehetségessé vált. Ez utóbbiban fontos információval szolgálnak a feltárás során előkerült régészeti leletek: műhelyhulladékok és szerszámok.
Ringer István régész-muzeológus elmondta, a legtöbb régészeti feltárás Magyarországon nagyberuházáshoz fűződik, egy nagy építkezés előtt a régészeti feltárás törvényi kötelezettség. A feltárások kisebb része tervásatás, s pályázati pénzekből (pl. NKA) valósul meg. Sárospatak esetében ennek értéke évi 1,5 millió forint volt. „Ehhez képest, azt hiszem, igen jó »ár-érték arány« alakult ki.”
A külső várban a XIX. századig zömmel gazdasági jellegű épületek – kovácsműhely, lőporház, lóistállók, más egységek – legénységi szállások álltak; addig, amíg a vár meg nem szűnt mint „vár”, és főúri rezidencia, kastély nem lett. Az 1830-as években a külső várnak ezt a területét feltöltötték (1–1,5 méternyivel), s angolparkot alakítottak ki. Ez szerencsés volt régészeti szempontból, mert eltemették a maradványokat, így történt ez az ágyúöntő esetében is.
Nagyon sok történeti adat, például a fent említett levélrészlet bizonyította az ágyúöntő létezését, de nem volt felszíni nyoma. A feltárás előtt geofizikai kutatást végeztek, geofizikusok vasrudakon keresztül elektromos áramot vezettek a földbe. Az általuk generált jelek visszaverődve megmutatták, hol vannak jelentősebb kőfalak a felszín alatt. Így határolták le egy 744 négyzetméteres területet, s kezdték el 2006-ban az ásatást. Segített a rekonstruálásban, hogy Bécsben előkerült Michael Miethen 1683-as tüzérségi traktátusa, melyben az ágyúöntő kemence metszetét is ábrázolták. A szakmunkában a kemence alaprajza ugyanolyan, mint a sárospataki. Így a metszetrajz alapján a kemence elpusztult részeit is rekonstruálni lehet.
Az öntés menete
Különösen érdekes lelet a kemence, mely Magyarország egyik legrégebbi ipartörténeti emléke. A lángnyelveket felhuzatolták az olvasztótérbe, ami egy boltozott medence volt, az itt cirkuláló forró levegő és hő megolvasztotta a fémet, kiütötték a vasdugóját, és belecsapolták a megolvadt bronzot az öntőaknába. Fölülről táplálták a tüzet, mert iszonyatos hő volt a közelében. Három-négy napig folyamatosan kellett fűteni, hogy a nagy tömegű fémet megolvasszák, 1050 Celsius-fok a bronz olvadáspontja. Erdőket kellett kivágni ahhoz, hogy egy ilyen kemencét folyamatosan tudjanak működtetni egy ágyúszéria legyártásához.
Az ágyúöntő mesterek külföldiek, zömmel német anyanyelvűek voltak, a fejedelem kampányszerűen alkalmazta őket. Az egész munkafolyamat felügyelése a kemence karbantartásától egészen a próbalövésig az ő reszortjuk volt.
A bronzolvasztásnál sokkal összetettebb feladat a forma és a minta elkészítése. Sudarasodó famagra kötélarmatúrát tekertek, s forgatás közben agyagrétegeket hordtak fel rá, így mintáztak egy pozitív testet. Erre viaszból kiöntötték az ágyú különböző rátétdíszeit, fogantyút, címert, minden ágyút elneveztek, zsoltárfeliratokkal díszítettek – végül készen állt egy pozitív ágyúcsőminta. Ezután jöhetett a forma, a kiégetett mintára megint agyagrétegeket hordtak föl, majd kikaparták belőle a pozitív darabokat, s a forma már negatívan őrizte meg a minta lenyomatát. Ezt pántokkal abroncsolták körül, s függőleges pozitúrában behelyezték az öntőaknába. Föltöltötték földdel, körüldöngölték, hogy ne tudjon mozogni. A hűtés után az ágyút még ki kellett fúrni, helyeztek ugyan egy bélvasat az ágyúba, de a pontos űrméretre való fúrást utólag végezték. Az állati erővel vagy rabok munkájával hajtott fúróra engedték rá az ágyút, hónapokig tartott a fúrás. A fejedelem összes ágyúja megsemmisült, újraöntötték őket.
Érdekességek
Roppant költségigényes volt az ágyúöntés, csak az uralkodók és néhány gazdag város engedhette meg magának. A keleti országrészben Gyulafehérváron öntöttek még ebben a korszakban ágyút. Az ágyúöntésnek – amellett, hogy több mesterség összehangolt munkáját kívánta – tetemes volt az anyag- és munkaerő-szükséglete. Makkai László gazdaságtörténész kiszámította, hogy egy ágyú megöntése I. Rákóczi György idején 15 ezer hízott ökör árának felelt meg. Az ónt Cornwallból (Anglia) hozták, a rezet Besztercebányáról, a tűzálló téglához szükséges nyersanyag Passauból érkezett szekérszám. Nagyon komoly logisztika kellett mindehhez.
Előkerült öntőforma-töredék, melyről I. Rákóczy György nevét tükörírással le lehet olvasni. Hibás ágyúcsődarabokat is találtak, nyersanyagtömböket, réz- és óndarabokat, agyagot, amelyből a formát csinálták és számos, nem az ágyúöntéshez szüksége lelet.
