Charpentier: Médée
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
Marc-Antoine Charpentier kora egyik legjobb francia zeneszerzője. ő is olyan alkotó, aki valakinek az árnyékában élt, ez esetében Lully volt. Az utókor azonban a tévének köszönhetően Charpentier dallamát ismeri, hiszen Te Deumának nyitótétele az egyik sportág nemzetközi fanfárjává vált. A Médée, Charpentier egyetlen világi operája sikert aratott, a királynak is tetszett. Az 1693-ban keletkezett művet még abban az évben bemutatták Párizsban, a szövegkönyv Thomas Corneille munkája, mely lehetőséget adott Charpentier-nek a minél aprólékosabb zenei jellemábrázoláshoz.
Az ismert történet Médea és Jászon korinthoszbeli életével indul, az asszony lelkében gyanú ül, hogy férje megcsalja. A végkifejlet mindenki előtt világos, Médea többszörös gyilkossá válik, őrületben kergeti Kreónt, lerombolja a palotát.
William Christie A francia barokk zenéhez híven az operában rengeteg a táncos karakter, a tánczene. A barokkra jellemző ünnepélyesség, fennköltség is jelen van a Médée-ben (például az első felvonás zárójelenetének impozáns kórusrésze és a zenekari anyag). Charpentier hangszerelési ötletei változatosak, és mindig pontosan illeszkednek az adott részhez. Érdekesek a hangszercsoportok váltakozásai, melyek talán a francia zenében nem igazán jellegzetesek, inkább a német, olasz darabokban. Nagyszerű az első felvonás negyedik és ötödik jelenetének fanfárja, igazi ünnepi, felhívó jellegű zene, a későbbiekben is megszólal egy-egy hasonló karakterű, rövid, tömör, fényes anyag.
Az opera Prologue-gal kezdődik, La Victoire (Győzelem) szólamát Sophie Daneman énekli, rendkívül könnyedén, karcsú hangon, a díszítések magától értetődőek, ugyanilyen kifejező Jean-Yves Ravoux a Pásztor szólamában. A Prológ zenei anyagában a pasztorális kifejezésmód is remek, a zenekari részek közül a Loure tempója – mind a gyors, mind a lassú – igazán telitalálat, a gyors rész fürgesége, táncossága nagyon tetszik.
A címszereplő, Médée, Colchos hercegnőjeként Lorraine Hunt remekel, hangja nem igazán szoprán színű, pontosan a szerephez illik a kicsit súlyosabb és erőteljesebb hang, a helyenként túl sűrű vibrato és némi felülintonálás sem zavarja az összképet. Hunt nagyon jól bánik a hangjával, ami kissé élesnek mondható, de majdnem minden esetben lekerekíti, nem hagyja karcosan. A fájdalom kifejezése remekül sikerült Huntnak a III. felvonás harmadik jelenetében, ugyanebben a felvonásban az ötödik jelenet is nagyszerű, a zenei anyagot – a lépegető dallamot, annak kifejező erejét – külön ki kell emelni. Hunt tökéletesen visszaadja Médea lelkének torzulását, a sátáni kacajt, megmagyarázza saját maga számára, miért is kellett megölnie gyermekeit. Talán a legszebb zene a második felvonás második jelenetének első áriája, Hunt fantasztikus, a legmélyebb érzelmeket halljuk.
Az a legizgalmasabb az operában, ahogy a szerző a felépítést megoldotta: a III. felvonás végére valami olyan hihetetlenül sűrű és intenzív zenei anyagot kapunk, benne Médée egyre gonoszabbá válásának mozzanatairól, hogy az maga a csoda. A barokk zene még nem élhet a romantika elemeivel, korlátozott eszköztár állt a zeneszerzők rendelkezésére. Charpentier mindenesetre pontos lélekrajzot vázolt fel, különösen az összeesküvést szövő, többszörös gyilkos, varázserejű Médée-ről.
Nérine, Médée bizalmasa kisebb szólamát Noémi Rime énekli, hangja sötét, de karcsúbb, mozgékonyabb, mint Hunté, remek a két női szólamra kiválasztott énekesek hangbeli különbsége.
Jasont, Médée férjét, Kerusza kedvesét a nagyszerű haute-contre énekes, Mark Padmore személyesíti meg, igen jól, kettőse Médée-vel csodálatos, gyengéd, ahogy a zene is. Itt még a szerelem illata érződik, bár már helyenként a zene felhős. Érdekességképp érdemes megfigyelni, hogy a rövid tételek/számok közül ez a második leghosszabb, a leghosszabb is Médea és Jászon kettőse. Megközelítőleg sincs egyetlen ilyen terjedelmes rész az ötfelvonásos, prológgal indított (mely az uralkodó, XIV. Lajos tiszteletére készült, ámbár Charpentier egyetlenegy műve sem hangzott el a királyi udvarban) tragédie lyrique-ben. Padmore könnyed, szép tónusú hangja helyenként behízelgő, a díszítéseket remekül énekli, a legmagasabb rendű profizmussal jellemezhetnénk őt is, a legtöbb, ezen a felvételen szereplővel együtt.
Créuse szólamában Monique Zanettit halljuk, a hang könnyű, világos, kecses, szintén nagyon jó választás. Megejtő Jászonnal énekelt kettőse a második felvonásban, mindketten kifinomultan énekelnek. Zanetti fantasztikus perceket szerez a hallgatónak, szinte vele sírunk, a beletörődés minden állomását megjeleníti haldoklásakor.
Kreón (Bernard Deletré) és Oronte (Jean-Marc Salzmann) basszusszerep, mindkettő jól megoldott a szűkebbre szabott szólamok kereteihez képest.
A Les arts florissants Charpentier egyfelvonásos operája, mely Guise hercegnő (Charpentier pártfogója) számára készült. Gondolom, nem véletlen az együttes névválasztása, William Christie-ről tudjuk, hogy rengeteg barokk operafelvételt készített, itthon is hallhattuk fantasztikus koncertjét. Ez a felvétele is lenyűgöző, együttese, a kórus(ok) is, Christie anyanyelvi szinten beszéli ezt a fajta zenei nyelvet, a hallgatónak semmi kétsége a mű és az előadás minősége felől.
Warner, 2012
