a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Lehotka Ildikó
Az olasz származású Jean-Baptiste Lully 14 évesen táncosként, hegedűsként énekesként egy francia nemesi házba került, itt érte a szerencse, hogy XIV. Lajos felfigyelt rá. 1772-től, 30 korától már intendáns, annak ellenére, hogy a király igen nehezményezte férfikapcsolatait. A comédie ballet-k után Lully megpróbálkozott az operaírással is, leginkább a tragédie lyrique műfajában, librettistája az a Philippe Quinault volt, aki a most bemutatandó Armida (Armida tragédiája, más helyen Renaud és Armida) című operának is, csak két Lully-darabnak nem ő a szövegírója.
Armida története nemcsak Lully képzeletét foglalkoztatta, Gluck is megírta a maga változatát.
A Naxos ismét kiemelkedő értéket képviselő kiadványán 1686-os változatot néhány helyen megváltoztatva halljuk, leginkább rövidítésekkel találkozik a hallgató. Ne felejtsük el, hogy az opera az 1600–700-as években egészen más társadalmi funkcióval bírt, mint manapság, különösen a királyi udvarban. Az Armidát (is) szünet nélkül adták elő, a zenekari bevezetők alatt történt meg a színpadkép változtatása, a balettek természetesen az opera szerves részét képezték. Mindenesetre Lully megteremtette a francia operát, az utókor, főleg a régizene szerelmesei nagy örömére.
A kompozíció hangszerelése igen jó, változatos, sokszor kamarazene-jellegű (II. felvonás Marche), ami ritka a barokk vokális zenében, de viszonylag sok részben nem játszanak a vonósok. A barokk zene stílusjegyei többé-kevésbé jelen vannak, az ouverture tizenhatodjai, a passacaglia-basszus stb. A rövid egységekből – rövid zenekari bevezetőkből, áriákból – összeálló számok tarka képet nyújtanak, hasonlóan egy virágos kerthez, ettől is izgalmas Lully zenéje. A sok apró részből, különféle karakterből, tempókból összeálló mű ezért nem is lesz unalmas, egysíkú, hiába, a korabeli közönség figyelmét fenn kellett tartani.
Armide szerepében Stephanie Houtzeelt halljuk, hangszíne szép, határozott, nem igazán könnyed hangja van. A hangok gyakran hasasan indulnak, kissé zavaróan, ez az előadási mód kissé affektáltnak tűnik, különösen olyankor, amikor az utána következő hangra jól rávibrál Houtzeel. Kár ezért a rosszul értelmezett régizenei fogásért, mert a drámai hatást (még a csellóban is, olyan erősen húzott hang, hogy a bélhúr vagy egy félhanggal magasabb) enélkül is könnyedén eléri. Stephanie Houtzeel végig élettelien énekel, a nagy, néha színpadias levegővételek sem zavaróak. Egy állhatatos nőt jelenít meg, hangja, plasztikus szerepfelépítése kiváló.
Szerelmét, a Renaud-t játszó Robert Getchell is beleesik a hasas hangok éneklésének csapdájába. Hangja csodálatos, könnyed, lágy, különösen feltűnő, ha Hidraot vagy Ubalde váltja az áriákban. Semmi kétségünk, hogy egy szerelmes férfit hallunk, aki aláveti akaratát Armidének. A lírai részek különösen jól szólnak ezen az érzékeny, mi több, érzéki, kifejező hangon. A szerelmespár duettjei igazán érettek, egymásra figyelve, azonos hullámhosszon énekelnek.
Az előbb említett két basszusszerepet Francois Loup énekli, szépen, tekintélyes mélységgel. Ann Monoyios szopránja rendkívül könnyed, reméljük, más, nagyobb szerepben is halljuk. A nagy felfedezés Naiade, Tara McCredie énekli, egészen különleges, kissé érces, sötétes hangszínnel. Az Au temps heureux kezdetű áriában a női kórus is rendkívül érzékletes, a kíséretet egyetlen cselló biztosítja, hihetetlen pillanatokat szerezve a hallgatóságnak.
Ugyancsak rendkívül különleges matériával bír Miriam Dubrow, Sidonie-t énekli. Ez a csodálatos hang sajnos nem tiszta, bizonytalan, kár érte.
Hogy az 1995-ben alapított Opera Lafayette zenekara rendkívül otthonosan mozog a francia operák világában, nem kétséges. Ez azért is érdekes, mert az együttes amerikai. Ehhez a gyors fejlődéshez kellett az alapító, művészeti igazgató, karmester Ryan Brown eltökéltsége, szakmai tudása, lelkesedése az ügy iránt. Az áriákban olyannyira természetes a zenekar játéka, hogy nem is figyelünk rá. Nagyon jók a continuós részek, általában ez a rákfenéje az áriáknak, kellemes ízt ad a theorba. A ritmika kérdése megkerülhetetlen, pregnáns a gyors részekben, lágy a lassabbakban, de mindig a kellő tempójú. Tetszett az ütőhangszer kiemelt használata, bár ellent mond annak, hogy a klasszikus szimfóniákban inkább faverőt használnak a régizenére szakosodott előadók, melynek hangja kevésbé feltűnő, de más hangszínű.
A kórus hangzása üde, friss, nem érezzük agyonénekeltnek a szólamokat, nem túlozzák el a szerepet, inkább hangulati fedést biztosítanak, emelkednek ki a virágos kertből.
Ryan Brown nem csak a barokk operákat vezényli, repertoárjában Verdi Trubadúrja, Bizet Carmenje is megtalálható. Azonban nem túlzok, ha a francia operák ismertetése terén tett kiemelkedő munkáját dicsérem. Az Armida a közönség felfedezésére vár, az előadás nagyszerű, jelmezek, díszletek, látvány nélkül is élvezetes.
Naxos, 2008
