a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
Verdi Otellója sokak szerint a zeneszerző legjobb műve, gyönyörű, kifejező zenei pillanatokkal, és nem kevésbé a szöveg árnyaltságával. Az Otello megzenésítésének ötlete messzire nyúlik vissza, egy vacsora alatt ajánlották Verdinek a témát, és librettistának Boitót. Verdi nem bízott Boitóban, talán a Mefistofelét nem tartotta igazán jó operának, de mikor Boito átdolgozta a Simon Boccanegra szövegét, Verdi pedig elismerte a zeneszerző-librettista drámai készségét.
Boito a shakespeare-i Otelló negyedét hagyta meg, a drámaiság szinte hasít az operában, már a nyitó jelenet egyfajta katarzist tartalmaz. A sűrű drámaiságot Verdi néhány lírai résszel szakítja meg, nagyon szép vezérmotívumokat írt, talán a csókmotívum a legkifejezőbb. A dráma folyamata nem áll meg egy-egy áriában, Verdi szinte elhagyja a zárt számokat, a zene töretlenül halad előre. Otello szerepe nagyon árnyalt, a dicső hőstől eljutunk a bukott emberig, torokszorító tépelődésig, a megváltásig. Az Operaház ismét műsorra tűzte a művet, két tenort is hallhattunk a címszerepben. José Cura volt az első széria Otellója, sokan negatív felhanggal vélekedtek az ötvenes éveit taposó tenorról. Hogy Cura hangja nem mindig szól ereje teljében, ezt hallhattuk, de szerepformálásának elementáris ereje miatt ez egyáltalán nem volt zavaró. Cura zenei megoldásai még mindig nagyon jók, mi több, Otello figuráját, annak minden árnyalatát képes volt megmutatni, annak ellenére, hogy voltak a műben másképp szereplő hangok. Ehhez járult az a színészi készség, melynek fényében szinte mindenki elhalványult mellette. Otello szerelme határtalan volt, és féltékenysége is, Cura a közönség előtt élte meg a mindent elsöprő szenvedélyt, szenvedést. Nem maszkírozták feketére kezét-arcát, nem a kinézet volt Otello lénye-lényege, hanem a belső érzések kivetítése. Egyetlen mondattal kifejezve, Cura Otellója rendkívüli volt számomra.
A másik szereposztásban Marius Vladot hallottuk, keze-arca feketére festve, jelmeze is más volt. Vlad éneklése tökéletesen megbízható, hangja kicsit fedettnek tűnt, lehet, hogy a II. emeletre így érkezik a hang. Vlad képes szép, erőteljes fortékat énekelni, és nem is nagyon árnyalta a képet. Míg Cura inkább sebezhető volt Otellóként, mint hősi, Vlad játéka és hangereje a hősi vonalat erősítette. Vlad egyfelől a hangerőt hozta, csak némi piano árnyalással, másrészt színpadi játéka sem volt teljes. Nem láttuk dühöngő őrültnek, csak olyannak, mint aki eljátssza ezt a szerepet, nem tudtuk sajnálni a gyilkost, aki a szíve mélyén megbánja tettét, nem értettük Desdemonát, hogy miért nem hagyja el ezt a férfit (ha nem leírt történetről lenne szó). Vlad éneklése lemezen hallgatva valószínűleg érdekes lenne, de a színpadon a látvány is a fontos.
Mindkét előadás Desdemonája Pasztircsák Polina volt. A fiatal énekesnőnek nem az első főszerepe ez, korábban Selmeczi György operájában énekelt, elragadóan. José Cura partnereként levésbé volt szuggesztív éneklése, Marius Vlad oldalán annál inkább. Még nem tökéletes a szerepe, de szép pillanatokat így is kaptunk, a slágerszámba menő Fűzfadal árnyaltsága, éppen csak dúdolása ilyen volt a Curával való előadáson, talán ekkorra oldódott fel a feszültsége. Marius Vlad oldalán sokkal kiegyensúlyozabbnak hallottam, ennek oka Otello szinte egysíkú, s nsgy embert megformáló alakítása volt. Pasztircsák Polina Desdemonája Vlad fölé emelkedett, bájos, de kétségekkel vívódó nőt láttunk-hallottunk.
Jagót Fokanov Anatolij énekelte, a szerep intrikussága mindkét előadáson nagyszerűen jelent meg. Fokanov régi szerepében mindazokat az erényeket megmutatta, melyek a figura életre keltése során elengedhetetlenek; a magát is aljasnak tartó Jagót pontosan ilyennek véli az ember. Fokanov hangja most is telten szólt, színpadi megjelenése és éneklése egyaránt kimagasló volt, az intrikus karaktert a Credóban elemi erővel láttatta.
Nyári Zoltán Cassiója egy nagyhangú, magabiztos, hedonista figurát hozott, kicsit túljátszott mindent, Otello hazaérkezésekor való örömét, a lerészegedett hadnagyot, zenei tekintetben szinte alig volt a forte mellett más kifejezőereje.
Dobi Kiss Veronika énekelte Emilia szerepét, éppen ilyennek képzeli az ember egy nemes nő szolgálóját; bizalmasnak, óvónak-féltőnek, nagyon emberinek. Roderigo Boncsér Gergely (február 11.) és Kiss Péter tolmácsolásában kelt életre, Boncsér figurája szerethető volt, Kiss Péter szerepéneklése túlkarikírozott volt.
A kórus remekelt mindkét estén, a színpad megelevenedett a nyitó jelenetnél, majd az opera III. felvonásában. Nagyon jól szólt a zenekar is, ezúttal egy fiatal karmester, Marco Comin dirigált, odafigyelően, pontosan intve a szólamokat. Ám nem lehet elhallgatni, hogy a február 21-i előadás két utolsó felvonása (nem volt szünet) közt a köhögőrohamot a karmester pálcaledobással akarta megállítani. Mindenesetre nagyon szép zenekari hangzást kaptunk.
„Hazatérő mórt féltékennyé teszi féltékeny zászlósa, aki helyett harcostársa lett hadnagy. Addig ármánykodik,míg a hadnagy már nem lesz hadnagy, sőt gyanúba keveredik, hogy mégis a mór feleségének szeretője, erre Címszereplő végez feleségével, majd miután rájött, hogy megvezették, tőrt döf magába. Családon belüli erőszak, bariton szörny, tenor terror az idős Verdi remekművében.”
Műsorkalendárium
Otello: José Cura
Desdemona: Pasztircsák Polina
Jago: Fokanov Anatolij
Emilia: Dobi – Kiss Veronika
Cassio: Nyári Zoltán
Roderigo: Boncsér Gergely
Montano: Egri Sándor
Lodovico: Cserhalmi Ferenc
Herold: Zsigmond Géza
A MÁO Ének- és Zenekara
Vezényelt: Marco Comin
2015. február 11., MagyarÁllami Operaház
Otello: Marius Vlad
Desdemona: Pasztircsák Polina
Jago: Fokanov Anatolij
Emilia: Dobi – Kiss Veronika
Cassio: Nyári Zoltán
Roderigo: Kiss Péter
MontanoEgri Sándor
Lodovico: Cserhalmi Ferenc
Herold: Zsigmond Géza
A MÁO Ének- és Zenekara
Vezényelt: Marco Comin
2015. február 21., Magyar Állami Operaház
