Mozart: Figaro házassága, Harnoncourt-ral
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: szabói
Az operairodalom egyik csúcsának tartják Mozart Figaro házassága című művét, teljes joggal. Lorenzo da Ponte, az opera librettistája szerint is „újfajta látványosságot” ígér a „biztos ízlésű és kifinomult hozzáértésű közönség számára”. Ponte szerint az opera buffa műfaja már nem a régi. Mozart és a kezdetben papként szolgáló, de házasságtörés miatt a szemináriumból kizárt Ponte – aki úgy lett színházi költő, hogy eladdig egyetlen sort sem írt – zsenije egészen meglepő módon találkozott. A librettó és a zene egysége, mindkét szerző humora, az emberi lélek titkaiban való jártassága nagyszerű operát eredményezett.
Da Ponte Beaumarchais-adaptációja némi megalkuvást mutat, a politikai utalások rejtettek, a vígjátékot ugyanis leparancsolták a színházak műsoráról. Ponte azonban volt olyan merész és elismert, hogy a császárral feloldatta a tilalmat. Da Ponte egyébként 46 librettót írt. 1791-ben kegyvesztett lett, így Londonba utazott, később hitelezői üldözték. Áttelepült Amerikába, de az operához nem maradt hűtlen, megalapította a New York-i Italian Opera House-t.
Mozart zenéje lendületes, erőlködés nélkül halad előre a cselekmény, úgy, hogy a karakterek is kibomlanak. A pontosan megrajzolt érzelmek – a féltékenység, az irónia, a nők utáni vágyakozás, a fel- és lefelé kacsintás, az irónia, a bosszúvágy – mindenkire jellemzőek, ezért is vagyunk képesek behelyezkedni az opera menetébe. Az erkölcs mára persze átalakult, nem létezik az első éjszaka joga, a házasságtörést sem ítéljük meg olyan súlyosan, mint akkor. A vígjátékra jellemző szerelmi intrika, tévedések, nadrágszerep, átöltözés, bezárkózás, több szintű bújócska a lehető legjobban kiaknázott, a figyelmet ébren tartja. Mind Mozart, mind da Ponte rokonszenvez a szereplőkkel, hibáikkal együtt, de átragyog a megértés, az elfogadás, elfogadtatás képessége. Nem véletlen, hogy a klasszikus értelemben vett főszereplő nincs, öten körülbelül egyformán jelentős szerepet kapnak. Nem véletlen az sem, hogy jelentős tenor- vagy basszusszerep nincs, van viszont két bariton. A tempó végig friss, egészen a második felvonásig kell várni egy lassabb, csendesebb részre: a Grófnő gyönyörű kavatinája a valódi fájdalmat mutatja. Nagyszerűek és impozánsak az együttesek, Mozart ebben az operában ad ekkora hangsúlyt a fináléknak, a felvonásokbeli közös éneklésnek.
A főúri házaspár férfi tagját, Almaviva grófot Thomas Hampson kelti életre. Hampson hangjával képes egy talpig férfit, egy arisztokratát a hallgató elé varázsolni. Azonban Almaviva nemcsak a nőcsábász, a kardot nyelt úr, hanem egy ízig-vérig ember, a maga gyarlóságával, hirtelenségével. Hampson hangja is illik a szerephez, erőteljes, tekintélyt parancsoló. Felesége, a Grófnő szerepében a nagyszerű Charlotte Margionót halljuk, hangja hihetetlenül szép, a középtartományban kiegyensúlyozott, kissé sötét, a magas régiókban éterien csilingel. Két – nagyon ismert ária, a Porgi amor és a Dove sono az emberi, női fájdalom legmélyebb rétegét mutatja Margiono előadásában. Külön öröm, hogy nem köszön vissza egyetlen korábbi énekes megoldása. A Grófnő talán az a karakter, aki inkább a pozitív jellemvonásokat viseli, mintha a komédiából is kissé fensőbbségesen emelkedne ki. Az arisztokrata házaspár még hangjuk tekintetében is összeillik a Warner felvételén, nemes hanggal, nemes zenei megoldásokkal. A másik pár, az alacsonyabb kasztból való Figaro és Susanna hangja kevésbé illik össze. Figarót Anton Scharinger énekli, meglehetős vehemenciával, a hang sötét, szintén nagyon férfias, helyenként nem igazán tetszik az előadása. A Se vuol ballare kavatina inkább vérszomjas, mint bosszús, erőszakolt hangokkal. Ugyanezt érzem a Non più andrai kezdetű ária közepétől, amikor a katonazenekart utánozza a zenekari anyag. Susanna szerepében Barbara Bonneyt hallhatjuk, túl sűrű vibratója néha zavaró, a magas régiókban viszont olyan természetességgel szól könnyű, hajlékony hangja, hogy az ember elcsodálkozik. A kiváló Petra Lang mindkét Cherubino-áriát (illetve áriát és ariettát) a legmegfelelőbb hangulati elemekkel köríti: a Non so più cosa son faccio izgatott, egy kamasz fiú nőkhöz való zavaros útkeresését ábrázolja, a Voi che sapete a vágyakozást. A kifejezőeszközök különbözők, ez teszi a két áriát a lemez legjobbjai közé. A kisebb, de annál fontosabb szerepekben hat énekest hallunk, Ann Murrayt Marcellinaként, Kurt Mollt Bartolónak, Philip Langridge-t Basilióként, Christoph Spathot Don Curzióként, Isabel Rey Barbarina szólamát, Kevin Langan Antonióét énekli.
A Nikolaus Harnoncourt által vezényelt Royal Concertgebouw Orchestra nagyszerűen játszott, szép hangszerszólókkal. A fúvósok által tartott hangok éltek, a dinamika tetszett. A harmadik felvonás indulója igazán hangulatos volt, a nyitány viszont számomra túl lassúnak tűnk, ami olyan érzéssel párosult, hogy óvatoskodik Harnoncourt, De egy „őrült nap”-ba belefért volna egy gyorsabb, hangulatosabb tempó, még ha nem is tökéletes a kivitelezés. Érzésem szerint élő felvételt hallunk, a színpadi zajokból, és a kisebb hibákból ítélve, énekes és zenekar nincs együtt. Mindenesetre egy izgalmas felvételt élvezhetünk, Harnoncourt operafelvételeinek sorozatában.
Warner Classics, 2009, 2564-68829-8 (3 CD)
