a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Rozmán Zoltán
Gyerekkori „legendák”, színház és irodalom, dilettantizmus – na és a galambok. Beszélgetés egy íróról, az alkotás hogyanjáról és a Hősöm tere című regényről. Parti Nagy Lajos volt a vendég a szombathelyi Weöres Sándor Színház által szervezett Kötelező olvasmány címet viselő beszélgetéssorozat második állomásán, november 23-án a színház kamaratermében.
A házigazda Lévai Balázs és az színházigazgató Jordán Tamás könnyed csevegéssel vezeti fel a beszélgetést. A tévés műsorvezető előbb bőrdzsekijének származási helyéről faggatja a színészt, majd sztorizik. Aztán az est főszereplője, Parti Nagy Lajos is a színpadra lép, és helyet foglal a vendégszékben. Ásványvíz kerül a poharakba, s máris kezdődhet a hasonlóan könnyed hangulatú, egyórás – Lévai Balázs szavaival élve – ornitológiával és génsebészettel fűszerezett beszélgetés: íróról, írásról, művekről, művészetről, gyakran vagy éppen ritkán elmesélt sztorikról – és a Hősöm tere című regényről, mely a legutóbbi „kötelező olvasmány” volt.
„Minden anya ezt mondja a gyerekéről, és ezt aztán utóbb már el is hiszi” – hangzott az író frappáns reagálása arra a „legendára”, miszerint ő már egyévesen kiselőadásokat tartott szüleinek. Mint mondja, ez teljesen természetes: ha ma híres focista lenne (ami szerinte önmagában is lehetetlen), nyilván azt híresztelné édesanyja, hogy már akkor kapura rúgott…
Hogy ez nem ilyen egyszerű, a későbbiekből is kiderül. Parti Nagy Lajos már 17-18 évesen publikált a pécsi Jelenkorban, melynek pár év múlva szerkesztője lett. A baranyai városhoz fűződő élményeiről, érzéseiről mesélve megtudjuk: az író sosem tervezi, hogy író lesz, fokozatosan, vívódásokkal válik azzá – elvégre papírt sem kap róla (úgyis teleírná…). Ez amolyan tudatállapot. Mert Parti Nagy sem érezte magát egy „szerkesztőségbe járó” alkatnak, mi több, sokáig kimondottan nehezen élte meg, hogy íróként kezelik őt. Aztán egyszer csak szembe találta magát a ténnyel: Pécsen nemcsak felnőtté, de íróvá is vált. 33 évesen elhagyta a Jelenkort (túl sok időt és figyelmet kívánt), hogy ezután már valóban csak az írással foglalkozhasson. És most itt ül köztünk mint a posztmodern, nyelvet szétszedő és újra összerakó kortárs irodalom egyik jeles képviselője.
Na meg a dilettáns szövegek nagymestere. Hisz írói pályájának egyik fő lényegét ez adja. Már a kezdetektől vonzódott a groteszkhez, ráadásul a Jelenkornál sokat foglalkozott amatőr írók (és nem csupán álamatőrök, mint özvegy Kanalas Béláné, azaz Weöres Sándor…) által küldött dilettáns szövegekkel: „a fél parlamentnek küldtünk vissza írásokat”. Talán kár volt… – jegyzi meg Lévai. Első dilettánsélményei amúgy egy vasútállomásról származtak: a hirdetőtáblára rendszeresen kifüggesztett, indigóval gépelt versekből, melyeket egy amatőr „vasutas-költő” írt nagy lelkesedéssel. Az „átkos” rendszerben nem kis gyanút keltett Parti Nagy: vajon mit jegyzetel a vasútállomáson oly szorgosan?! Persze dilettánssá válni is szemléletmód kérdése: Parti Nagy nem gyűjt, inkább kitalál ilyen szövegeket. Szerinte egy erős képzavar sokkal több egy átlagos képnél, hisz – Weöres Sándort idézi – „a művészet mindig merőleges (de legalább 45 fokos) az értelemre”. Ebben rejlik Parti Nagy Lajos nyelvközpontúságának titka is.
A beszélgetés pereg, egymást követik a sztorik (melyekben Jordán Tamás is komoly szerepet vállal), és egyre többet tudunk meg az íróról és a műfajok-műnemek kérdéséről. Parti Nagy Lajos napjaink egyik legnépszerűbb színházi írója, mint mondja, ebből él. Ám az igazi művészetet a „független” alkotás jelenti – párhuzamosan a színházzal: utóbbit is nagyon szereti, ám az igazi szabadságot a többi írás adja, amiket hol megír, hol átír, vagy éppen a megrendelések miatt sokáig hanyagol. S amik közben „a gépen érnek” és „alakítják magukat”. Mert nem a kitalálás, hanem az ötletek megvalósítása, a részek megfelelő összerakása jelenti a valódi írást. Melynek során a művész folyton tele van kételyekkel: „a pánik olyan, mint a repülőn a kerozin: nélküle nem megy”. Szóba kerül aztán a napirend kérdése („azért kell, hogy ne tartsuk be”); a nagyregény, melynek „csámpázó járása” valahogy nem az ő műfaja: mindig is szeretett volna klasszikus nagyregényt írni, mert csak abban van benne igazán a „teremtés elementaritása”.
Aztán szó esik még egy-egy színházi átiratáról (pl. Tartuffe, ahol a neki sosem tetsző 5. felvonást egyszerűen kihagyta); majd végre a galambfóbiáról („Mi bajod a galambokkal, Lajos?”) és a Hősöm teréről is. Melyről az irodalomtudomány kiemeli: az író a referenciális olvasóval játszik benne. Parti Nagy Arany János-i választ ad: „nem is tudtam róla”. És arról sem, hogy e művének annyi előképe van, mint amennyit aztán a kritika előhozott. Az író nem ilyen, nem műfaji „kottákból” dolgozik, nem magáról ír. Inkább felhasználja a galambot – ezt a valójában nagyon is vad állatot (tömegben él), mely a béke szimbóluma –, keres hozzá néhány etológiai szakírást, és megírja a „világot”. A Hősöm tere bármennyire is megírásának korára vetíthető, ma tán még inkább aktuális. Meg aztán, mint mondja: „Hülye olvasó nem létezik. Aki az lenne, az meg nem olvas… Az olvasónak bátornak kell lennie, s annál jobb, minél inkább saját életére vetíti a műveket.”
Ezen regénye amúgy sem csak politikáról vagy egy adott korszakról, hanem a jelen életről, a diktatúrákról, a dilettantizmus veszélyeiről szól. A Mein Kampfot is előadták már színpadon (nem paródiában!) – hatalmas nevetések közepette. S Parti Nagy erre világít rá galambjaival: a dilettantizmus lényege, hogy bizonyos helyzetekben nagyot „üt”, ám önmagában egyszerűen röhejes. Felszín és mélység, látszat és valóság ellentéte ez, melyek oly gyakran mosódnak ma egybe. ő már csak tudja: nagy mestere ennek!
„Elfogyott az oxigén” – mondja Jordán Tamás. Na igen, valami ürügyet mégis kell találni arra, hogy véget érjen a jó hangulatú beszélgetés. „A jó italt is csak mértékkel lehet élvezni” – mondja, s „ha a Hősöm terét egyszerre elolvasnám, másnapos lennék tőle” – teszi még hozzá. És valóban, Parti Nagy szerint a jó irodalom ilyen: akkor igazán jó, ha többszöri olvasással újabb szépségeit fedezzük fel.
És a jó beszélgetés is: nem érünk a végére, pusztán csak abbahagyjuk – a részegségtől félve, és mert elfogyott az oxigén…
