Der Tod Jesu
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: szabói
Carl Heinrich Graun életének talán legfontosabb helyszíne Berlin volt, ahol Nagy Frigyes udvari zenekaránál dolgozott énekesként, zeneszerzőként. A német szerző születésének időpontja ismeretlen, 1704 környékére teszik (meghalt 1759. augusztus 8-án, Berlinben), Graun egy átmeneti korszak akkor még meghatározó képviselője volt, mára neve szinte teljesen feledésbe merült. A késő barokk és a klasszicizmus közti átmenet műveiben rendkívül jól ötvöződik, emellett az olasz és német zene hagyományait is képes volt egybe formálni.
Graunt életében mint operaszerzőt tartották jobbnak, az utókor inkább különleges varázsú (és az operai elemektől nem mentes) egyházi művei miatt tartja számon. Graun a drezdai Kreuzschuléban diákoskodott, ahol megismerte az olasz zenét, melyhez később is nagyon vonzódott, tenoristaként kezdte zenei pályáját, 1725-től a braunschweigi operához szerződött. Ugyanitt másodkarmester lett két év múlva, 1735-től került az akkor porosz koronaherceg, később király szolgálatába, ahol karnagyként is működött halálig. Karrierje imponáló, nemkülönben művei.
A Jézus halála című passiókantáta 1754–55-ben íródott, Wilhelm Ramler lírai szövegére, a bemutató 1755-ben volt nagyszerdán, a berlini dómban. A siker olyan nagy volt, hogy ötven év alatt csak Németországban 120 előadást tartottak. 1884-ig, nyolc év kivételével, mikor Bach Máté-passióját adták elő, minden nagypénteken elhangzott a Der Tod Jesu. A szöveg nem a szenvedéstörténetet állítja előtérben, hanem a Jézus iránti hálát. A zenei anyagot Graun nem hegyezte ki a drámai megoldásokra, a zenei inkább könnyed, légies, csak néha hallunk egy-egy bővített kvartot, egy meglepő modulációt.
Emlékezetes, hogy az 1700-as évek elején nem adhattak elő operát egy pápai rendelet miatt, ezért sok oratórium – a legismertebb talán Händel La resurrezionéja – az operákban hagyományos megoldásokat szívesen emelte át: a dallam kecses, könnyed, sokszor rendkívül virtuóz, a drámai mélység is csak elvétve jelent meg. Graun később írta műveit, lehetséges azonban, hogy valamiféle hatás még élt a szerzőkben. A gyors áriák hosszúak, legalábbis a korábbi passiókban szereplőkhöz képest.
Az osztrák Martin Klietmann tenorhangja szép, könnyed, de kissé egyenes, ami nem a nagy vibratók hiánya, inkább a bizonytalan intonáció és a rugalmatlanság miatt (az első és egyetlen recitativóban és áriában) nem mindig adja át azt a hangulatot, melyet a szöveg világosan elmond, nem beszélve a zenei anyagról. Fers Mária sötétes szopránja szép, de kissé éles, a magasságoknál különösen, a duettben kifejezően énekel.
Klaus Mertens basszusa tekintélyes, talán tekintélyesebb, mint a többieké, de a megjelenítő erő is kimagasló. Két recitativójában és áriájában láttatja a dühöt, a fájdalmat, de a csendes szemlélődést is képes ábrázolni.
A legnagyobb énekesi feladat Zádori Máriára hárul, ő az egyik, ha nem a legjobb barokk, kora klasszikus zenét éneklő muzsikus. A hang könnyed, szárnyaló, technikai problémáktól mentes, érzékletesen viszi előre a történetet, a dinamikai megoldások nagyon jók, nem túlzóak. A néhány módosított hang nem egészen tiszta intonációja ellenére egy rendkívül magas színvonalú előadást hallunk tőle.
Ahogy Zádori Mária, úgy a Capella Savaria is a régizene-játék avatott tolmácsolója, nagy tapasztalattal rendelkezik. A korhű hangszereken játszó Capella Savaria most is rendkívüli igényességgel dolgozta ki a szólamokat Németh Pál irányítása alatt. Könnyed vonókezelésük mindig alkalmazkodik a zenei anyaghoz. Nagyon szépek a kecses díszítések, nem ragadnak le egy-egy nehezebben játszható díszítésnél, futamnál, gyorsabb ritmusnál. A recitativók continuokísérete mindig pontos és illeszkedik a szólista dinamikájához. Mindig megtalálják az egyensúlyt, nem élnek a túlzott fortékkal vagy nagy dinamikai vágásokkal, a korszak zenéjében igen járatosak.
A Kammerchor Cantamus (karigazgató Dorothea Köhler) remek közreműködő, a hangzás nagyon szép, nincs vibratókkal dúsítva, pontosan illik ebbe a zenei-előadói környezetbe. Ötletesnek találtam, hogy német nyelvű kórus énekel ezen a felvételen.
A kísérőfüzetben két szoprán nevét is olvashatjuk, de mikor melyikük énekel, az nem szerepel, csak a számok kezdősorainál. Carl Heinrich Graunról nem mindennap hall az ember, ezért szívesen olvastam életéről, munkásságáról, a műről a kísérőfüzetben (Gyenge Enikő szerző), hiányoltam azonban néhány képet az előadókról. A felvételt másodszor adják ki, korábban a Quint Recordsnál jelent meg, érdemes lett volna több képpel színesíteni a kiadványt.
Graun, Carl Heinrich (c. 1704–1759)
Der Tod Jesu
Passionskantate (1755)
Hungaroton, 2010, DDD, HCD 32679
Comment on “Graun és passiókantátája”