Ötven év távlatából/Bridging the Divide
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: leho
Április 12–15. között Kanada volt a XIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendég országa, elsőként a tengerentúlról. A kanadai irodalom, neves szerzőinek, illetve fejlődési útjainak megismertetése, középpontba állítása mellett azonban egy kicsit magára az országra is jobban odafigyelhettünk. 1956-ban a többnyelvű, -kultúrájú ország fogadta be a legtöbb kivándorló honfitársunkat, a mintegy 200 ezerből 40 ezret. A tavaly a forradalom és szabadságharc évfordulójára megjelenő Ötven év távlatából/Bridging the Divide című angol–magyar nyelvű könyv egymástól elszakított sorsokat, párhuzamos életrajzokat mutat be.
Komor és első látásra talányos borítójú albumot vettem a kezembe. A fekete alap sejteti, hogy ebben a könyvben nem csak sikertörténetekről lesz szó. Vagy ha mégis, akkor lesznek kitörölhetetlen árnyoldalai is. A tárgy, kis gondolkodás után rájöttem, egy iránytűszerűség – a talányos rögtön találóvá válik, s a belső fülön, majd beljebb olvashatjuk, hogy átmérője még egy centiméter sincs, egy órás, Hermann Géza édesapja készítette eredetileg egészen más célból, órák mágnesességének a méréséhez, és ennek segítségével jutottak át az osztrák határon 1957 januárjában.
A tavalyi évforduló során sok olyan könyvet is kiadtak (például a Kieselbach egy gyereknaplót), melyek emberközelből, alulról mutatják meg az 56-os eseményeket, az összes napos és árnyoldalával együtt. Az állam- és politikatörténet mellett nagyon fontos az is, hogy az egyes emberek hogyan élték át a történteket. A besorozott, majd az ÁVH-hoz került kiskatonáktól a szovjet, ideiglenesen itt tartózkodók állományán keresztül a gyári munkásig, parasztokig, egyetemi hallgatókig mindenkit másképp értek a történtek, és másképp is dolgozták föl őket.
Ez a kötet annyiban különleges, hogy több család egy kivándorolt és egy itthon maradt tagjának sorsából villant föl részleteket, mérföldköveket, sorsfordulókat. A magyar származású Andrew Princz kulturális és turisztikai újságíró felkeresett számos családot, gyűjtötte az információkat, készítette az interjúkat, megdöbbent-elképedt az egyes életsorsokon, alig tudta őket kívülállóként feldolgozni – nagy munkát végzett. A merítés széles, 15×2 életutat mutat be. Van köztük földműves, zenész, egyetemi hallgató, gyerek, származása miatt kivándorló, munkáslány, újságíró és katona… Számos nézőpont, családi és társadalmi meghatározottság. Az a közös bennük, hogy 1956. október 23-a mindegyikük életét fenekestül felforgatta. Az emigrálók között volt, akinek mennie kellett, mert különben elítélték volna tettei miatt, akadt olyan is, aki csak élt a korábban már kikristályosodó lehetőséggel, volt olyan, akit a szülei beszéltek rá a „disszidálásra”. Mindegyik életút gyökeresen megváltozott, új, soha nem tapasztalt viszonyok közé kerültek, ahol vagy segítő kezek egyengették útjukat, vagy eleinte minden napért meg kellett küzdeniük. Valóban vannak sikertörténetek is a kivándoroltak emlékezéseit olvasva, de az otthon hagyott család, barátok, szerető kitörölhetetlen nyomokat hagyott mindenkiben. Nagyon érdekes, ahogyan az itthon maradtak emlékeznek, s felidézik, miért nem mehettek ők is, miért nem akartak vagy nem tehették. Harminc különböző sors, melyet meghatározott a Rákosi-rendszer és az ellene felzúduló népharag.
A képek, Sándor Katalin fotói – évekig volt az MTI kulturális képszerkesztője – nagyon beszédesek: a tekintetek, a ráncok, a száj szélén meghúzódó grimasz, a kézmozdulatok, a maga elé meredő arc, a felhúzott szemöldök elfojtott, forrongó vagy éppen megnyugodott érzelmeket sugároznak. A dokumentumok pedig tovább árnyalják a „képet”: a zenész anyját 1956. október 23-án este kilenc órára invitálja a meghívó a Magyar Rádió épületébe fia hangversenyére – ami az ismert okok miatt elmaradt, a következő oldalon már a „Hungarian Violist”-ról tudósító kanadai újságcikket olvashatjuk. Vagy egy katonai emléklap („Szolgálati időm emlékére” szöveggel), három generációs családi fotó a parasztház előtt, levelek, képek a hajóútról, egy Halifaxba szóló hajójegy, rajzok az utazásról és az új hazáról, egy ausztriai menekültellátási kártya, távirat a szerencsés megérkezésről. Mindezek nagyon jó érzékkel válogatott kordokumentumok, nemcsak illusztrálnak, hanem hozzá is tesznek az élettörténethez, emberibbé, kézzelfoghatóbbá válik az egyéni sors.
Számtalan szerencsés momentum kellett a túlélőknek – tudjuk, sokuknak nem sikerült –, jó időben jókor átmenni a határon, vagy olyan emberbe botlani Ausztriában, aki történetesen a kanadai nagykövetségen dolgozik, s rögtön elintézi a kijutást… Mintha az egyes külföldi emberek az egyes magyar emberekhez szolidárisabbak lettek volna, mint az egyes államok Magyarországhoz. Talán a segítésben közrejátszhatott az a lelkiismeret-furdalás is, hogy a Nyugat valójában magára hagyta a magyar szabadságharcot. Így volt vagy nem, e 15 kivándorolt nagy része jelentős segítséget kapott új, kinti élete elkezdéséhez.
Az 56-os történelem jobb megértésén, az egyéni életutakon való gondolkodáson túl egy szimpatikus tengerentúli ország képe is kibontakozik, ahol természetesen szintén nem kolbászból van a kerítés, de történelme, többsíkú kultúrája miatt talán jobban tolerálta a bevándorlókat, mint más nyugati államok.
Nagyszerű téma, felkavaró könyv.
A kötet érdemei mellett szót kell ejteni a magyar szöveg gondozatlanságáról is. A kétnyelvű könyveknél mindig nehézséget okoz az eltérő nyelvezetű és karakterkészletű billentyűzet, a szoftverhasználat, a tördelőprogram stb. A támogatókat nézve – kanadai nagykövetség, a magyar külügyi és a kulturális tárca, Trigránit – a hibák forrása nem lehetett anyagi természetű. Az igényes kivitelezés ellenére számtalan pontatlanság előjött. A fordítás döcög, bár volt olvasószerkesztője a kötetnek, az idézőjelek hol megtalálhatók, hol nem (néha az első személyű elbeszélésből lehet következtetni az idézetre), hol jó helyen, hol fenn van a kezdő idézőjel. A ő-vel kezdődő mondatok mindig kisbetűsek (!) – az elválasztásról már nem is beszélve: nem magyar nyelvű elválasztóprogram végezte (de legalább valaki ellenőrizhette volna). Brit Kolumbia, British Columbia, Brit Columbia váltakozik, a fejlécben Ágnes Kalán szerepel (Kalán Tiborné, Ágnes) stb. Az Aranycsapat meccsét sem lehetett tévén nézni 1957 májusa előtt, hiszen csak akkor kezdődött Magyarországon a sugárzás. Ha lesz második kiadása a kötetnek, a tartalma és a képanyaga megérdemelné, alapos szöveggondozásra szorul.
Fülszöveg
Ez a könyv az 1956-os magyarországi forradalom ötvenedik évfordulójának alkalmából jött létre. Az „Ötven év távlatából” olyan magyarok és kanadai magyar emigránsok visszaemlékezéseiből, tapasztalataiból összeállított mozaik, akiknek életét gyökeresen megváltoztatta a szovjet uralom elleni sikertelen felkelés. Tizenöt család két-két egymástól elválasztott tagjának történetét ismerhetjük meg: azokét, akik a viharos események idején elhagyták az országot, és azokét, akik maradtak. A szereplők felelevenítik a felkelést megelőző pillanatokat, az átmeneti siker napjait, és végül a forradalom bukásának eseményeit. A Magyarországon és Kanadában készült interjúsorozat felkavaró és megkapó képet fest az egymástól évtizedekre elszakított emberek sorsáról.
Andrew Princz – Sándor Katalin:
Ötven év távlatából – Bridging the Divide
Kanadai és magyar történetek az 1956-os forradalomról
Kötött, 142 oldal
Dizájn: Nemes András
Nyomás: Offset és Játékkártya Nyomda
angol–magyar nyelvű
ISBN: 0978161203
