Andreas Scholl és Midori koncertje
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Szabói
Két világhírű művészt köszönthetett a nagyérdemű, két egymást követő este. Midori és Andreas Scholl talán egyetlen közös vonása, hogy a legnagyobb művészek közt tartják számon őket. A Művészetek Palotája nem a legideálisabb helyszín kisebb együtteseknek, szonátaestek megrendezésére, nem mindig képes betölteni a hangzás a termet, ez most is így volt.
Jött, látott…
Andreas Scholl és a Michael Hofstetter vezette Stuttgarti Kamarazenekar Handel műveiből válogatott, a mester vokális és zenekari darabjaiból hallhattuk, a legtöbbet a Giuglio Cesare in Egitto-ból. A kontratenor hangfaj most éli reneszánszát, már nem feltétlenül a mezzók privilégiuma a virtuóz barokk – eredetileg castratóknak szánt – áriák, a hangzás hitelesebb, ha kontratenor énekel. Ez a hangfaj nem a hangerőt állítja előtérbe, hanem a nagy legatókat, a virtuóz éneklést, az érzelmek maximális kifejezését. A Stuttgarti Kamarazenekar igazán kifejezően játszott, bár modern hangszereket használtak, de egy bizonyos hangerőtartományon belül maradtak, még a zenekari számoknál is. Nagyon aprólékos, mívesen kidolgozott előadást nyújtottak, a barokk zene tökéletes ismeretében. Ugyanígy Andreas Scholl is, akinek a hangja gyönyörű, képes bármilyen érzelmet megjeleníteni, ahogy azt a kevés áriában be is mutatta. Hogy ez a koncert nem arról szólt, mint korábban Roberto Alagnáé, a műsor felépítésének is köszönhető, változatos, de mégis egymásra épülő, de az ellentéteket is hangsúlyozó számoknak.
Kétségtelen, hogy Scholl nagy művész, ráadásul nagyon szimpatikus. Nem akar feltétlenül az előtérbe kerülni, pontosan tudja, hogy az áriák mit sem érnek kíséret nélkül, talán többek között ezért is választotta a Va tacito kezdetű kürtszólós áriát is. Sokáig lehetne írni az egészen megejtő, hihetetlenül szép megoldásoktól kezdve a jelentéktelen vagy kevésbé jelentéktelen hibákig, de felesleges. Nagyszerű, példa értékű koncertet hallhatott a közönség május 11-én, a nagy tapsot két ráadással köszönte meg Scholl és a zenekar. Händel Larghettója ez esetben D-dúrban szólt, utána a Va tacitót énekelte a német művész.
Hosszú, méla…
Midori csodagyerekként kezdte, már 11 éves korában mutatkozott be egy újévi koncerten, a New York-i Filharmonikusokat Zubin Mehta vezényelte. Nem csak szólistaként, de kamarazenészként is szerepel. Budapesti koncertjének műsorára igazán nem lehet panaszunk, Beethoven Tavaszi szonátája mellett két ritkán hallható szonátát játszott, Leoš Janáčekét, Richard Straussét és Sallinen Négy etűd című kellemes sorozatát, ennél a darabnál is Charles Abramovic volt a kamarapartner.
Beethoven Tavaszi szonátája a május 12-i koncerten igen langyosra sikeredett, vajmi kevés köze volt a megújuláshoz, a kirobbanó életörömhöz. Sokszor éreztem azt, hogy éppen a bécsi klasszika zenéje az, ami a legnehezebben megfogható távol-keleti művészek számára, ezen a koncerten is így volt. Midori hosszasan hangolt, ami azért is volt feltűnő, mert a koncert szervezője néhány szóval bevezette a koncertet, utalt a következő évi műsortervre, és megkérte a közönséget, hogy kapcsolják ki a telefont, és ne köhögjenek, mert az zavarja a művészeket. A másik észrevételem a szórólappal kapcsolatos, semmi érdemlegesen nem kaptunk a művekről, csak az opusszámokat, sem a tételek felirata, sem egy kis ismertető – mondjuk, a Sallinen-műhöz vagy a szerzőhöz.
Beethoven Tavaszi szonátája érdektelen előadásban hangzott el, az első tételnél a visszatérés nemhogy a heuréka-érzést keltette volna, innen indultunk, ide jutottunk, hanem szinte bosszantott a témák ugyanolyan hőfokú, vonókezelésű eljátszása, mintha az expozíciót egy felvételről hallanánk, csak éppen alaphangnemben. A kontraszthiányos egyenkarakterek a záró tételben ugyanúgy megjelentek, a középső tételben egy-egy ihletett pillanatot kaptunk, bár a művésznő beszűkült vonókezelése nem keltette a hangszeres éneklés illúzióját. Sem drámaiság, sem könnyedség nem sugárzott a műből, a hangok lejátszására korlátozódott a két művész előadása, zeneiskolai vizsgakoncerten érezhette magát az ember. Leoš Janáèek izgalmas, felfedezni való Hegedűszonátája jóval tágabb térben mozgott az előadást tekintve; talán a nyitó tétel hajszálnyi impresszionista foltjai vagy éppen a népzenei hatások miatt. Midori játéka meggyőzőbbé vált, már fortét és dúsabb hangzást is hallottunk, a lassú tétel vége nagyon szép volt, különösen tetszett a magas hangok vibrato nélküli megszólaltatása. A záró tétel helyenként magyaros dallamvilága, a szilaj, vad zenei anyag tolmácsolása, a szordinált részek hangzása kellemes volt.
Sallinen Négy etűdje rövid karakterdarab-sorozat, a cím nem véletlen. Nem akar többet mondani, mint amit a cím sugall. Megbízható előadást hallottunk, a levegő most sem forrósodott fel. Zárásként Richard Strauss op. 18-as Hegedűszonátája hangzott el, ez a nagyszerű darab – mely akár Franck A-dúr szonátájának is párja lehetne – ritkán csendül fel, magam is csak lemezről ismerem. Az előadás vértelennek tűnt, a szenvedélyesség talán ebben a darabban a legkifejezőbb, de ezt most is hiába vártuk. Midori tisztán intonál, technikailag is hibátlan, de játéka nem keltette egy nagy művész benyomását.
Charles Abramovic játékára lehetett építeni, tökéletesen kísért, ez sajnos azt jelentette, hogy nem került Midori fölé sem hangban, sem kifejezőerőben. A Richard Strauss-szonátában sokat ütött mellé, gondolom, érezte azt, hogy nem ez a koncert a legfényesebb, amit Midorival ad. Ráadásként Wienawski Souvenirje hangzott el, ez a virtuóz darab volt a koncert koronája.
