a papiruszportal.hu archívumából [2017]
Szerző: Lehotka Ildikó
Rapszódia és Akiko címmel hallhattunk koncertet március 10-én a Művészetek Palotájában, a Pannon Filharmonikusok bérleti sorozatában, Akiko Suwanai volt a szólista, Olari Elts vezényelt. A pécsi együttes mindig izgalmas műsort hoz budapesti koncertjére, ez alkalommal is találtunk érdekességet – William Walton Hegedűversenye érdekes felfedezés volt. Az est a romantika jegyében telt, érdemes megemlíteni, hogy a nyitó és záró darab nagyjából egy időben keletezett.
George Enescu is azokhoz tartozott, akik zenei tehetségét hamar felfedezték, a kisfiú hegedűkoncerteket adott, 12 éves korában már a legnehezebb darabokkal. Hegedűművészi és –tanári karrierje párhuzamosan futott a zeneszerzői tevékenységgel, vezényelt is. A zeneszerzői elismertéget az I. román rapszódia hozta meg számára, ekkor mindössze húszéves volt. A rapszódia nagyszerű hangszerszólókkal indult, Olari Elts nem irányította a szólistákat, ekkor, hagyta a maguk elképzelte felfogásban játszani a zenei anyagot. Az első szakasz nagyon hangulatosan szólalt meg, később a brácsaszóló fogta meg a hallgatót. A rapszódia kellemesen szólalt meg, bár a népies virtus érzékeltetése, a keményebb, feszesebb, karakteresebb előadásmód kevesebbnek tűnt Olari Elts elképzelésében.
William Walton művei nálunk alig ismertek, a pécsi együttes következő szezonjában is szerepel Walton-mű, a csellóverseny. Magam a kompozícióra és Akiko Suwanai tolmácsolására voltam leginkább kíváncsi. Walton Jascha Heifetz számára írt versenyműve – talán fogalmazhatjuk úgy, hogy – különleges, változatos témákból épül fel, harmóniavilága vegyes. Walton az 1936-39 közt komponált művét 1943-ban átdolgozta, számos felvétele létezik. Hogy inkább kuriózumnak számít a mű, nem pedig a legkedveltebb hegedűversenyek egyikének, ez az előadás nem tudta felülírni.
Akiko Suwanai előadása kellemes volt, hangszertechnikai szempontból nem lehetett kifogása a közönségnek, azonban több fals hangot is hallottunk annál, melyek felett el lehet siklani. Suwanai a szerző által megálmodott karaktereket szépen megvalósította, de igazán emlékezetes pillanatokat nem élhetett át az érdeklődő. Suwanai azon a hangszeren játszott, mellyel Heifetz a Walton-koncertet bemutatta. Olari Elts inkább a versenymű kísérésére törekedett, a szép színek, dinamizmus, lágyság, a zene által kínált finomságok alig szólaltak meg. Suwanai ráadást is adott, egy Bach-tételt.
Szünet után Sibelius II., D-dúr szimfóniája (Op. 43.) hangzott el, az előadást az I. emeletről hallgattam. Ott a hangzás homogénabb, kevésbé hallhatók a pontatlanságok, a szólamarányok is jobban egybesimulnak. Meglepően izgalmas, a kis részletekre is figyelő tolmácsolást kaptunk, a tallinni születésű Olari Elts érezhetően Sibelius világában teljesedett ki a koncert során. Nagy volumenű előadást kapott a közönség, az a bizonyos ív követhető volt, a zenészek biztonságban érezték magukat a világos karmesteri utasításoknak köszönhetően, élvezettel játszottak.
A műsor (a hagyományos nyitány-versenymű-szimfónia felépítésével) átívelt Európán; a népies, kitárulkozó, feszes tánccá hegyesedő rapszódia, a hegedűverseny a maga több stílust használó zenei anyagával, majd az északi hangvételt, érzés- és hangzásvilágot mutató szimfónia remek párosításnak bizonyult.
