Szerző: Lehotka Ildikó
Fotók: az Operaház honlapja
Felhőtlen szórakozás, remek zene várta az érdeklődőket október 3-án: Rossini Olasz nő Algírban című darabja szólalt meg – az évadban utoljára. Az opera témájának központjában a férfiuralom megtörése, a női szerepek változása, a szerelem hatalma áll. Nem mellesleg a női agyafúrtság.
Gioachino Rossini termékeny és elismert operaszerző volt, művei közönségcsalogatóak, az énekesek számára pedig kihívást jelentenek. A szerző mindössze 22 éves volt, amikor egy szerencse folytán – nem lett kész egy zeneszerző darabja – felkérést kapott egy opera írására. Abban az évben, 1813-ban Rossini négy operát írt négy különböző operaháznak, az év tehát termékeny volt számára. Rossini általában gyorsan komponált, de az Olasz nő Algírban-t szinte rekordidő alatt írta. Egy kész librettót alakítattott át, és a recitativókat mással komponáltatta meg (utóbbi nem egyedi eset a zenetörténetben). Egy hónap alatt végleges formát öltött az opera, mely Rossini 11. dalműve. Nagy sikert aratott az 1813. május 22-i, Velencei bemutató. Érdekes módon Magyarországon csak 2017-ben szólalt meg ez a derűs, rendkívül humoros mű.
A kétfelvonásos, az előadáson egy részben játszott Olasz nő Algírban cselekménye számos humoros fordulatot nyújt (libretto: Angelo Anelli). Maga a gyakran a zenekari koncertek műsorára tűzött, lassú bevezetéssel induló nyitány tartalmaz az opera dallamából részleteket, ez Rossini darabjaira nem jellemző. Bár a történet Keleten játszódik, keleti, vagy keleties dallamot nem tartalmaz a darab, hamisítatlan olasz dallamosság szövi át a partitúrát.
A színpadkép (díszlettervező: Cziegler Balázs) egy kicsit a mát, egy kicsit az olasz és a keleti életérzést jelképezte. Az ógörög Milói Vénusz szobor a letűnt kort, a Fellini Édes Élet-éből vetített képsorok a közelmúltat jelezték. A jelmezek (jelmeztervező: Füzér Anni) szintén több korszakot mutattak be. Isabella a mai divatot követte, Musztafa bej keleti és modern (melegítő, A. C. Milano sál), Lindoro szintén keleti jelmezben énekelt. Egyszóval változatos színpadképet és jelmezeket láttunk, számomra Taddeo jelvényekkel alaposan teleaggatott anyakönyvvezetői stólához hasonló kiegészítője volt. A legváratlanabb helyzetekben csörrentek meg a jelvények.
Isabella szerepében Mester Viktóriát hallhattuk. Isabella vérbő nő, mi több, donna, nem naiva és nem tragikus sorsú heroina. Mester Viktória színpadi játéka elsőrangú, komédiás vénája átütő, de a csábítás magasiskoláját is bemutatta. Elhittük, hogy Taddeót tökéletesen irányítja, képes volt Isabella arra, hogy messzi országba elkísérje a szerelmes férfi, csak azért, hogy a nő megtalálja korábban eltűnt szerelmét. Mester Viktória a nehézségekben tobzódó szólamot jól, de nem kiemelkedően tolmácsolta. A mélyebb hangokat forszírozta, a koloratúrák nem mindig peregtek tökéletesen. Palerdi András a másik megvezetett férfi, Musztafa szerepében parádézott, színpadi megjelenése szintén remek volt. A koloratúrákat nem mindig győzte. Sándor Csaba minden szempontból ideális választásnak bizonyult Taddeo megformálására. A kisebb szerepek (Elvira: Sáfár Orsolya; Zulma: Kálnay Zsófia; Ali: Dobák Attila) megformálása az előadást képes volt előrevinni. Az énekkar (karigazgató: Csiky Gábor) az opera elején mintha lötyögött volna, de végül jól hozta a műben fontos és humoros szerepét, például a kalapácsütések, a kukorékolás utánzását. Az est kimagasló énekese Spencer Britten volt, aki nem mellesleg táncos is. Hihetetlen koloratúrával, virtuozitással, biztonságos magasságokkal énekelte Lindoro szerepét. Ő az az énekes, akire építhet egy operatársulat. Reméljük, még szerepel nálunk a közeljövőben.
A Szabó Máté rendezte előadást Rajna Martin irányította, felkészülten, biztos kézzel. A közönség ezen az estén nem „vette” jól a poénokat, csak néhány ária és együttes kapott tapsot. De ez nem a opera kivitelezését jelentette.
