Rossini: Hamupipőke
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: szabói
Rossini egyik legkedveltebb operája szólt a Magyar Állami Operaházban, olyannyira ismert a darab, hogy van, aki a szerző második leggyakrabban műsoron szereplő műveként említi (Till Géza), egy angol nyelvű kiadvány szerint „talán nem tartozik … a három legnépszerűbb közé”, a lemezfelvételek száma azt mutatja, hogy valóban második a rangsorban. A La Cenerentolát jelen pillanatban is játsszák a világ számos pontján, így például Párizsban, a MET-ben.
A felkérés az utolsó pillanatban érkezett Rossinihez, ahogy sok másik, de ő mindig is villámgyorsan dolgozott. Két nappal 1816 karácsonya előtt hívatták a zeneszerzőt, akinek egy korábbi szövegkönyv megzenésítését megtiltották az egyházi hatóságok, rengeteg szüzsét néztek át, végül a Hamupipőke mellett döntöttek. A bemutató 1817. január 25-én volt, Rómában.
Rossini ebben az operában is megcsillogtatja egyedi, rendkívül könnyed dallamait, invenciózus koloratúráit, a humoros zenei elemeket, melyek a rendezőket is inspirálja. Ebben az operában is nagyszerű együttesek vannak, kiemelkedő a nyelvtörő gyakorlatnak is beillő szextett, van egyszerű, népdalszerű canzone, hadaróáriák, minden, ami Rossinit jellemzi. A zenekari viharjelenet igen izgalmas, bár közel sem olyan grandiózus, mint a Tell Vilmosban, de az egy másik operaműfaj.
Mindkét szereposztásra kíváncsi voltam, mindkettőnek voltak erős és kevésbé erős egyéniségei. A humort, a pénzsóvárságot, de a legnegatívabb személyiséget leginkább Don Magnifico szerepe jeleníti meg, ő az, aki lányáról, Hamupipőke-Angelináról azt állítja, hogy meghalt. Luciano di Pasquale színpadi megjelenése éppen a figurához illő, nemcsak a helyzetkomikumot élvezhette a közönség, hanem a testes szereplő feltűnését, amit még jobban kiemelt a felhajló szárú, sárga frakk. Pasquale éneklését nem mondanám rendkívülinek, igaz, felvonásról felvonásra nyílt meg a szerepben. Szüle Tamás éneklését biztosabbnak hallottam jobb, pontosabb díszítésekkel, színpadi jelenléte is jó volt. Rossini nemcsak a női, de férfihangokra is írt rendkívül nehéz szólamokat, a Hamupipőkében is megcsillogtathatják az énekesek virtuozitásukat. Don Ramiróként Klein Ottokár szerepelt, teljesen megbízhatóan, de a pengeéles virtuozitás hiányzott, éppen az, ami ezt a karaktert oly szerethetővé, kiemelkedővé teszi. Megyesi Zoltán Ramirója viszont igazi meglepetés volt, Mozart Ascanio Albában című operájában még nem volt ennyire pontos a koloratúrákat illetően; zenei megoldásai is kitűntek. Kissé félszegen mozgott a színpadon, egy herceg legyen herceg, még ha szerelmes és álruhás is.
Bátki Fazekas Zoltán mint a lovászból, Dandiniból lett álruhás herceg volt, a 3-i előadáson a produkció motorja, aki bőven kihasználta a szerep adta komikus lehetőségeket. Éneklése minden szempontból jó, ahogy Massányi Viktoré is. Massányi talán méltóságosabbnak tűnt, öröm volt látni a drámai szerepek után.
Rácz Rita Clorindája visszafogottnak érződött, mintha nem teljes átéléssel lett volna jelen a színpadon. Koloratúrái nem voltak mindig pontosak, zenei téren inkább korrekt, mint kifejező megoldásokat használt. A másik előadás Clorinda szerepében Váradi Zita tündökölt, valóban azt a mostohatestvérét utáló lányt láttuk, aki nagyra tör, testvérével, Tisbével. Váradi testvérpárja, Szolnoki Apollónia is remekelt, kettejük összhangját, a testvéri vetekedést rendkívül jól hozták. Szolnoki éneklése sokkal jobban tetszett, mint Maddalenaként néhány nappal korábban. A másik Tisbe, Simon Krisztina eleven, élénk lényével üde színfoltként emelkedett ki.
Mind Palerdi András, mind Fried Péter Alidoro-alakítása az előadások egyik legjobbika volt, mindkettő hangja gyönyörű, a szerephez illően súlyos, Fried Péter varázslója erőteljesebb, misztikusabb képet rajzolt, Palerdié jobban illett a vígoperai jelleghez. A két énekes formálása közül nehéz lenne választani.
Nagyon nehéz olyan mezzót találni, aki Hamupipőke szerepének minden kitételére alkalmas. Óriási hangterjedelem kell a szerephez, koloratúrakészség, színpadi megjelenés, és főleg állóképesség. Mindkét szereposztás mezzója egyetlen pontra fókuszált, a záró Non più mesta áriára. Francesca Provvisionato és Megyesi Schwartz Lúcia egyaránt elbűvölő a színpadon, de ez kevés egy címszerephez. Provvisionato nekem egy kicsit jobban tetszett, visszafogottsága miatt, Megyesi Schwartz a karakter fejlődését mutatta jobban. Mindketten alaposan felkészültek a virtuóz részekre, de lefoglalta őket az éneklés, azoknál a szakaszoknál csak a feszült figyelmet lehetett érezni, játékot nem. Mindketten túlzottan nagy dinamikai íveket rajzoltak a felfelé törő dallamoknál, meg lehetett rajzolni a vonalat matematikus precizitással, sajnos, mindig, Megyesi Schwartz esetében kifejezetten zavaró erősítéseket hallottunk, túl sűrű vibratója sem való a szerephez.
Az énekkar gyakran fáziskésésben volt, a zenekar teljesítménye is csak átlagosnak mondható: Vashegyi György karmester nem aknázta ki a színeket eléggé, Szabó Sipos Máté elképzelése jobban tetszett, a tempók is élénkebbek voltak.
A nyitány alatt utcagyerekek kirabolják egy cirkusz pénztárát, a bohócok éppen arra jártak, a cirkuszigazgató pedig bohócai segítségével bemutatja Hamupipőke történetét a bűnösökkel. A darab végére jó gyerekként bújnak elő a varázsládából. Ember legyen a talpán, aki felismerte a kerettörténetet, aki észrevette, hogy a pisztolyt a pénztársra szegező kislány nem más, mint Hamupipőke. A darabot bohócok karéjában játsszák, ők a megfigyelők, a segítők, a nép hangtalan hangja, és itt már egy igen bonyolult keveredésnél járunk. Van egy mese, operában, van cirkusz, rablás, a görög tragédiákból vett néma kórus. Ehhez adódott még a díszlet, roppant csúnya, szürke felületekkel, melyeket égőfüzérek tettek egy kicsit színesebbé – erre mondják, cifra nyomorúság –, Rigoletto tükre is az előadás része volt, kicsit stilizált, kicsit a mai korhoz igazodó jelmezekben énekeltek. Ezek színesek, ötletesek voltak, némelyik kifejezetten vicces. Szintén a mai korhoz tartozott a viharjelenet, a villódzó fénnyel, a barokk operákból kölcsönzött, dörgést imitáló vaslap viszont a barokk operákból ismerős.
Két átlagos előadást láttam, sorrendet nemigen tudnék felállítani, a kerettörténet sutasága a darab fényét nem emelte, a jelmezek, a színészi játék igen.
November 3.
Don Ramiro, herceg: Klein Ottokár
Dandini, a szolgája: Bátki Fazekas Zoltán
Don Magnifico: Luciano di Pasquale
Clorinda: Rácz Rita
Tisbe: Simon Krisztina
Hamupipőke: Francesca Provvisionato
Alidoro: Palerdi András
Vezényelt: Vashegyi György
November 9.
Don Ramiro, herceg: Megyesi Zoltán
Dandini, a szolgája: Massányi Viktor
Don Magnifico: Szüle Tamás
Clorinda: Váradi Zita
Tisbe: Szolnoki Apollónia
Hamupipőke: Megyesi Schwartz Lúcia
Alidoro: Fried Péter
Vezényelt: Szabó Sipos Máté
