Gary Moore a Symában
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: rotan
Vagy játsszad a bluest, vagy ne játsszad! – tanácsolta az új bluesgitáros-nemzedék egyik jeles tagjának az északír gitárvirtuóz. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy péntek 13-án felmérjük, itt most játszás lesz. Hol volt már az előző napi kekeckedő-pökhendi, vagy csak Gary Moore-os viselkedés?! A bluesban nem ismert tréfát és irgalmat, a csarnokot zenészei kíséretében tökéletesen betöltötte, nem óriási hangerővel, rohangászással, nem volt semmi extra kiegészítő, hanem önfeledt, olykor nemcsak minket, hanem magát is elszórakoztató játékával.
A koncert szervezői felvezetésként kivételes tárlatról is gondoskodtak (Vintage Gitártalálkozó). A kapunyitástól kezdve látni lehetett John T. Soltesz gitárjait. Honfitársunk, ha virgázni támad kedve, 50 hangszer közül választhat, sokat megcsodálhattunk a kollekcióból, bár szomorúan jegyezte meg, hogy maradt még a furgonban is, egyszerűen nem fértek el a kialakított helyen.
A nemzetközi helyzet fokozódásáért az előzenekar felelt, ír az ír előtt, Jamie Winchester csapata a szokásos jamie-s hangzást produkálta, ám keményebben, feszesebben, mint megszokhattuk, új bandája mégis csak langyos hangulatot teremtett (az utolsó szám, egy U2-feldolgozás különösen tetszett) a gitárfenomén koncertjéhez. Sokan finnyáskodtak is a büfében, hogy miért éppen Jamie melegít be, pedig a választás nem tűnt rossznak, az elütő stílus nem ölte ki egymást, az előzenekar sem akart túltenni a főattrakción, kellemes, rockos ráhangolás volt, jól szólt, ám a közönség egy része nem túlzottan hatódott meg, melegedett be.
Majd végre félórás csúszással, fél tíz után jött a mester, nem hozta Demit, de mi nem is vártuk, a megígért „egyszerű zenekarral” állt ki (dob, két gitár, billentyű), mindenféle máz nélkül, ahogy például a ZZ Tophoz hozzátartoznak a kalapok, lökött sapkák, limuzinok, miniszoknyás nők, úgy Garyhez csak a gitárjai. Minimális fény – másnap Wisdom-koncerten változatosabb világítást láthattunk a Wigwamban, de erről nem itt –; kivetítő, vetítés, girlök stb. egy szál se, itt nem fog történni semmi a blueson kívül – gondolhattuk, de akkor még a csodában csak reménykedtünk. És elkezdte. Fölöslegesen nem beszélt, nem adomázott, nem hergelt a szájával – néha egy-egy káromkodást leszámítva: „már megint lehangolódott ez a kib… gitár” –, csak a legszükségesebb információkat osztotta meg a publikummal, a zenéjével társalgott, s mi nem is vártunk mást. Azért teljesen nem feledtette előző napi önmagát, akárcsak a húrokkal, a fotósokkal sem bánt kesztyűs kézzel: egyetlen, a második szám erejéig (Bad For You Baby) hagyta magát megörökíteni közelről.
Nem láttam játszani a tavalyi alsőörsi Harley–Davidson-fesztiválon, nem tudtam, mire számítsak, de igazi ünnepbe csöppentem: elkezdett égni kezében a Gibson, meg a Fender, meg a többi instrumentum – nincs kegyelem, nekiállt, hogy a kibillentett bluesidőt helyre rántsa. (Miért nem lehetett egy ilyen kaliberű blueszenészt meghívni az idei Szigetre?) Társai nagyon jól aládolgoztak, de itt másról szó sem lehetett, itt csak egy gitáros fért meg a csarnokban. Öt-tíz perces szólókkal zökkentett ki az időt. [Minket pedig az egyik leglassabb, legjobb blues közben a vendéglátás: húsz perce álltunk sorba jól megérdemelt sörünkért, amikor a pultos kijelentette az előttünk állónak, hogy ez volt az utolsó sör. Erre nem mondtam neki, hogy „légy a PIN kódom”, hanem veretes magyar nyelven, némi moore-os ízzel és több okból kifolyólag üvöltve kérdeztem, miért nem lehetett ezt korábban közölni, mire természetesen ő volt felháborodva – elfogy a sör a koncert elején, és még szóljon is a sorban állóknak, akiknek a legtöbbje 10 ezret fizetett a jegyért! Mindent a vendégért.]
Közben Gary beállt. Beállt a jellegzetes százfokos dőlésszögbe, egészen ráhajlott a hangszerére és valami káprázatos játékot varázsolt nekünk. Feldolgozások és híres saját szerzemények (Still Got The Blues, Mojo Boogie…) felváltva követték egymást. Még mindig jó a hangja is, semmi nyoma rajta az évtizedeknek. A kötelező másfél órás helyrebillentés mintha egy összefüggő, több tételből álló, jól megkomponált óriási gitárverseny lett volna. Aki szereti a bluest és Gary Moore-t, felejthetetlen zenei csemegét kapott, aki viszont a show-ért jött, az több Gary Moore-koncerten valószínűleg nem fog megfordulni. Ráadásként a Blues Is Alright következett, a csúcsok csúcsa pedig a ráadás ráadása, a Parisienne Walkaway volt, de a sétát egyszerűen nem akarta befejezni, a banda tagjai folyamatosan lesték, mikor zárhatják már le ezt a kib… koncertet, de Gary csak dőlt és égette a húrokat, közel kerülve a kétórás előadás-terjedelemhez. Egészen kivételes gitáros.
Syma Csarnok, 2009. november 13.
