Szerző: Lehotka Ildikó
A szerelmi történetek közül talán Shakespeare Rómeó és Júliája az, melyet mindenki ismer, korábban vándormotívumként át- és átjárta Európát. A dráma, illetve a történet alapján számos zenemű is készült, a legismertebb Csajkovszkij nyitányfantáziája, hallhattuk egy-egy részletét reklámban, filmekben, a másik egy balett, Prokofjevé. Sajnos, kevéssé ismert Bellini (I Capuleti e i Montecchi című) és Gounod operája, de talán a legkevésbé ismert Hector Berlioz – a többi műhöz hasonló – Rómeó és Júlia című műve.
A téma oly közkedvelt, hogy napjainkban is ihletet ad a szerzőknek. Nicola Vaccai Giulietta e Romeo című operáját végképp nem lehet hallani, Vaccait mint hangképző gyakorlatok szerzőjét ismerjük, e műve alapján így is fog maradni. A könnyedebb műfaj kiemelkedő műve Leonard Bernstein West Side Storyja, itt sem a helyszín, sem a kor, sem a szereplők nem utalnak az eredeti történetre, egyedül a cselekmény szála.
Ha Berlioz Roméo et Juliette-jének (Op. 17.) műfaját kéne meghatározni, többfelé indulhatunk. Értelmezhetjük oratóriumnak, hiszen vokális részek is vannak benne, három szólista és kórus, a zenei megjelenítés nem nélkülözi a drámai elemeket, és a pátoszt sem. A téma azonban nem az oratóriumok kívánalmait hordozza. Ha szimfóniaként aposztrofáljuk, akkor a korai romantika időkeretét léptük túl, bár a négy rész, összesen 18 tétel, ami inkább (számként) az oratóriumhoz áll közelebb. Az opera műfajába is besorolható, viszont a vokális rész nem elég a műfajhoz.
Berlioz a drámai szimfónia megjelölést adta, a partitúra előszavában feltüntette, hogy a mű nem hangversenyopera és nem kantáta. Mindenesetre a zene fantasztikus, minden pillanatában rejt valami izgalmat, érdekességet. A szélsőséges zeneszerzői megvalósítás – unisono részek, vagy éppen a minden hangszert foglalkoztató, fortissimo szeletek – a romantika későbbi ágához mutatják az utat. Nem elhanyagolható az ütőhangszerek használata, talán addig senki nem élt ilyen bátran a ritmushangszerekkel. A dallamvilág hol érzékien túlcsorduló, hol a lehető legegyszerűbb, helyenként a reneszánsz világát idézve. A hangszerelés – nem kell említeni – nagyszerű, egészen különleges hangszíneket képes kikeverni Berlioz. A művet 1839-ben, keletkezésének évében a szerző vezényletével mutatták be Párizsban, a szövegíró Emile Deschamps.
A Philadelphia Orchestrát Riccardo Muti vezényli, a felvétel 1986-ban készült. Alapvetően szép megoldásokkal találkozunk, a zene azonban önmagáért beszél. A hangszínek szépek, különösen tetszenek a mélyrezes megszólalások, az ütőhangszeres részek felépítése, egyes hangszerszólók. Néhány tételben (rögtön a Bevezetésben is) sajnos nincs mértani pontossággal adagolva a dallam, összefolyik, az imitáció nem lesz így élvezetes. Szépek a lassú tételrészek, a vonósok érzékenyen játsszák szólamaikat, a dinamikai megoldások ellen sincs kifogásunk. Az ívek szinte minden tételben valóban kidomborodnak, a hangszerek aránya néha sok vagy kevés egyes helyeken. A mű mégis lélegzik, és ez már egy magas foka egy előadásnak.
Jessye Norman gyönyörűen énekel, hangjának hatalmas erejét csak olyankor veti be, amikor indokolt. Légies könnyedséggel ábrázolja Júliát, drámai erejét is megcsodálhatjuk. John Aler hangja nagyon karcsú, hajlékony, ennek ellenére a hangerővel sem adós. Simon Estes basszusa tekintélyt parancsoló, stabil, szilárd, mindhárom szólista nagyszerű, ahogy a The Westminster Choir is (karigazgató: Joseph Flummerfelt). Különösen karakteresen és pontosan énekelt a kórus a gyors tételben, a szövegmondás, a pontos belépés, válasz, a gyors reakció, a hangerő, kifejezésmód kiváló. Mindent összevetve, a Rómeó és Júlia jó felvétel, de felül lehet múlni, kevesen vették a fáradságot, hogy lemezre vegyék.
Berlioz Les Nuits d’été-je szintén az a mű, amit nem lehet hallani, legalábbis nálunk. Kár, mert Berlioz hat dala nyitotta meg az utat a Strauss, Mahler által oly kedvelt zenekari daloknak. A ciklust nem a szerző állította össze, a dalok ráadásul nem azonos hangfajra íródtak, talán ezért is vállalják kevesen az éneklését, a Sur les lagunes alt hangra, az Absence szopránra íródott. Egyedi hangulatot áraszt a Villanelle, bár a tempót kissé lassúnak érzem, így a légiesség hiányzik, a szóló pedig belemagyarázós, kicsit leragadttá válik. Sokan a Le Spectre de la Rose-t tartják a legszebbnek, a hat dal közül a leghosszabb is különös hangulatot teremt, melyet a szólista, Janet Baker még fokozni is tud. A gyönyörű Absence magasságait Baker képes volt kifejezően énekelni. Hasonlóan Normanhez, Bakernek is hatalmas erejű hangja van, de uralja, a pianókat azzal a plusszal énekli, mely egy erős hangban van, tartalmasan, dúsan. Baker hangszíne dalról dalra változik, de nem érezzük mesterségesnek, előadása nagyon szép.
Berlioz Le Nuits d’été (Op. 7.) című műve igazán kellemes, a hangszerelés csodája, a legváltozatosabb érzelmekből kapunk egy csokrot. A New Philharmonia Orchestrát Sir John Barbirolli vezényli, a hangszínek gyönyörűek, a tempók helyenként lassúak. Az 1969-es felvételt jobbnak érzem az előadás minősége szempontjából a másik műnél.
A lemez az ismeretlen Berliozt mutatja be, vokális műveivel, a dupla cédét mindenkinek ajánlom, csodálatos műveket hallgathatunk, nagyszerű énekesnőkkel.
EMI Classics, 2008, 2 CD, 5099921764028
