a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Varga Árpád
A somogyi Diogenész nem volt kevély birtokos, ám néha szilaj költőként szőtte ódáit. Kevés olyan ember vehette körül, aki asszociációinak lényegiségét, azok érvényét megértette, költészetének valódi minősítését megtette. ő túlnőtt még kertjének ősi gesztenyefáin is, miközben házi szolgálóinak sohasem alamizsnát, hanem mindenkoron ajándékot adott. Rendelkezett mindazzal, ami nagy költőink sorába emeli őt, mindazonáltal és főként azzal együtt, hogy szintúgy hasonlítatlan egyéniség volt. S habár szellemét és érzelmeit többször vetítette környezetére, ezt „bévont szemünk nem látja”.
„A térben nem te laksz, a tér lakik tebenned!”
(Angelus Silesius)
Versei kívánt képeinek lágy szépsége elhomályosítja előttünk a minduntalan vívódó niklai remete gyakran hosszú évekig tartó fájdalmas és gondos lírizálását, a tájban ringó szavak csendjét.
Berzsenyi tájköltészete kiaknázatlan lehetőséget nyújt régi és új irodalmi irányzatok előtt, melyek által más megvilágításból, talán más következtetésekre is jutva felfedezhetővé válik a legnagyobb magyar ódaköltő mélyebb költői, egyszersmind emberi mivolta. Ilyen lehetőség a térélmény és a térpoétika szemüvegén keresztül való újraértelmezés, de újabban az ökokritika mint komplex fogalomkör is új nézőpontból világíthat meg latens módon vagy közvetlenül kiváltképpen az örökkévalónak, tehát a későbbi századok embereinek szánt költői hagyatékokat. Utóbbi (inter)diszciplína Berzsenyi kapcsán azért is hozhat új ideákat a felszínre, mert őt elsősorban nem a tájköltészetéről ismeri az irodalmi kánon.
A tájköltészetben az ember nélküli tiszta természetábrázolás nem lehetséges, abban mindig helyet kapnak az emberhez kötődő jelenségek, emóciók. Így maga az emberi lény szervesen része a tájnak, a természetnek, pusztán harmónia vagy diszharmónia teremtésével. Berzsenyi költészetében az ismerteknél és a vártnál nagyobb mértékben dominál a táj mint poétikai szervezőerő. Az azonosított, jelzőkkel vagy névvel konkretizált, valós vagy mitologikus térpontokat, térszerkezeteket, topográfiai meghatározásokat túlnyomórészt, de akár kijelenthető, hogy szinte kizárólag valamiféle következtető, túlmutató intencióval ruházza fel és mutatja be.
Három fő témát, három fő motívumcsoportot különíthetünk el, melyek verseiben összpontosulnak, összefüggenek a tájjal, a természettel, ugyanakkor kiegészítik egymást. Ezek a szerelem (vagy szerelmek), az egyedüllét és az elmúlás gondolata. Minden más megnyilvánulás, kifejezés ezek köré csoportosul, ezekhez igazodik: ezekből fakad vagy ezekre éleződik ki. A művek jókora többségében az alábbi szavak és hozzájuk kapcsolódó kifejezések, szinonimák, szintagmák (és ezek párosításai, ötvözetei) a meghatározók – a tájfestésben: hegy, völgy, vízfolyás, erdős terület, (búza)mező, virágok, szél, (nap)fény, napszakok. Mindez kifogástalanul harmonizál a horatiusi életideállal. Első olvasatra pozitívumot sugároznak, mélyebb belegondolással azonban negatívumok is feltételezhetőek. A leginkább ide köthető művek: A Balaton, Keszthely, Magyarország, Búcsúzás Kemenes-aljától, Horác, A közelítő tél.
Magától értetődő a magány, a magányosság fellelése Berzsenyi verseiben, illetőleg költői eszközei és kifejezései révén poétikai térszemléletében. Ugyanakkor az egyedülvalóság, „remeteség” viszonylag hosszan tartó létállapot (és zártabb térérzékelés), mely egyúttal mélyebb gondolkodásra, empatikus készségfejlődésre bírhat, nem beszélve az egyedüllét esetlegesen individuumra ható kedvező vagy hátrányos következményeiről. Tudvalevő, hogy csak titkos versírási időszaka után, a későbbi években szánta el magát költeményei nyilvánosságra hozatalára. Így az antik hagyomány és a jelen idejű világ ötvözte kifejezéstár magabiztosan kialakulhatott. Az elvágyódás vagy a vágyódás valami vagy valaki után pedig szintúgy eleme magányának, ami jelenthetett társaság, más atmoszféra utáni vágyódást, illetve egy személy, elsősorban a másik nem utáni vágyakozást is. Ugyanakkor meglepő, hogy valamilyen oknál fogva nem igényelte az utazást, utazgatást mint magatartásformát. Számára elegendő volt a lélek szabadsága. Közvetlen környezete pedig nemhogy elzárta volna az érzékelhető világtól, hanem éppen felerősítette benne azt – leginkább múltidézésével. Ehhez azonban a niklai költözés, mely gyakorlatilag életét két szakaszra osztotta, rendkívüli ráhatással hozzájárult.
Takáts Gyula a következőképp foglalja össze Berzsenyi irodalmi jelentőségét: „Költészetének téma- és érzésvilága megszólítóan mély és emberi. A magyarság és emberség, nemzet és nép, virtus és erkölcs, ifjúság és elmúlás, élet és halál, idő és tér, közösség és emberi méltóság, öntudat és részvét megannyi versremekben sohasem veszítenek az ő költészetében időszerűségükből. Nem, mert formai tökélyükben mindig érzelmi mélység és gondolati fennköltség kísért.”
„Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.”
Irodalom
Berzsenyi Dániel versei. Merényi Oszkár tanulmányaival. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.
Takáts Gyula: Berzsenyi, Somogy, 1976/2, 5.
Thomka Beáta: Térlátás, belső táj, tartam. In Sándor Iván és mtsai (szerk.): A századvég szellemi körképe. Pécs, Jelenkor Kiadó, 1995.
