Wagner-napok: miénk a gyűrű

a kör bezárult

(a papiruszportal.hu archívumából [2008])

Szerző: Lehotka Ildikó

Az ember is tévedhet, isteni ügyekben különösen. Úgy gondoltam, hogy a Művészetek Palotájában előadott Wagner-tetralógia, a Ring utolsó darabja, Az istenek alkonya rendezése jóval színesebb lesz, mint az egy héttel korábban látott Siegfried, ám nem így történt. Maradtak kétségek bennem a vizuális megvalósítást illetően, de a kép összeállt, a történet véget ért. A szereplők kikerekítették a cselekményt, a zene fenségesen hömpölygött, a közönség őrjöngött.

A háromfelvonásos zenedráma, Az istenek alkonya rengeteg lehetőséget rejt a rendezés számára, különösen akkor, ha adott egy minden tekintetben elsőrangú plexifal, multimédiás csapat, ötletek, pénz a megvalósításhoz. A kivetítőn korunkra jellemző képeket (is) láthattunk, Siegfried és Brünnhilde szerelme egy toronyházi lakásban teljesedett ki, à la America. Volt irodai jelenet is, automatás műanyag kávéspohár cipelésével, valamint miniszoknyába öltözött hölgyekkel, egyikük bőszen porszívózott. A kórus tagjai többféle maszkot is viseltek, a rasszokat jelképezve. Volt kissé suta megoldás is a darabban, Siegfried rajnai utazásakor Stig Andersen egy kis papírhajót tépett darabjaira, később a kórus egy nagyobb, szintén hajtogatott papírhajót adott kézről kézre (a megoldás Fafner rajzához hasonlóan esetlen és bárgyú volt). A szereplők kettőzése a Götterdämmerungban is hangsúlyt kapott, az előbb említett Siegfried–Brünnhilde násza, a rajnai sellők idősebb változatban – fittyet hányva az esztétikai megjelenésnek, majd az opera végén az első nap (A Rajna kincse) vetített, vízi hullára hasonlító sellői akarták visszakapni Siegfriedtől a gyűrűt. A tüzet szimbolizáló kisember most is elő-előkerült, a nibelungokat kísérő, zöldre maszkírozott, aljasul csúszó-mászó figurák jellemezték Mimét és Alberichet. A két holló a karzaton is fel-feltűnt, az előző operákban csak a színpadon lehetett látni őket. A vezérmotívumok tehát nemcsak a zenében, hanem a látványban is megjelentek. Izgalmas kísérlet – folytatásra érdemes, persze több ponton át kellene gondolni, de úttörő és beigazolódott volta kétségtelen. Talán így közelebb kerül a zenében, különösen az operákban kevéssé járatos nézőkhöz.

A Siegfriedben már fellépett Susan Bullock, lehengerlő Brünnhildét alakított. Ez a Ring záró operájára is állt, hiszen hatalmas, érces hangja rendkívül kifejező. Noha a szerep szinte végig a nagy hangerőt követeli, az angol szoprán a dinamikai árnyalással sem maradt adós. A második felvonásban kissé elfáradt a voce, a mélységek nem dúlták fel a színpadot, a magasság azonban bombabiztos maradt, bár néha élesnek hatott. A záró felvonásban igazi Brünnhildét láttunk, szenvedéllyel, fájdalommal, elárultságában is méltósággal állt kitárt karokkal. Nagyszerű volt.
Stig Andersen Siegfriedje inkább a kópé férfit állította elénk, megjelenése (mintha az ABBA együttes egyik tagjának reinkarnációja lenne) sokban hozzájárult a csalfa képhez. Egyedül Siegfried öltözete változott az opera során, frakkot vett föl (az obligát fekete ing fölé) Gutrune eljegyzéséhez. A dán Andersen hangi adottságai kiválóak, nagyon jól bírta a felvonásokat, szép tónusban, kiegyenlítetten énekelt. Talán sötétebb hajjal hihetőbb lett volna alakítása, így inkább Papagenót juttatta eszembe. Ki-kivillant a humor alakításából, talán túlzottan is. Mindenesetre rendkívül jól énekelt, különösen a szerep által kívánt halál felvezetése volt meggyőző.

Alberichet most is Hartmut Welker alakította, lenyűgözően hozta a számító családfőt, aki rejtve adja ki az utasításokat fiának, Hagennak. Welker színészi vénája – ebben a szerepben legalábbis – roppant erőteljes. Gunther szerepében – beugróként – Oskar Hillebrandt tűnt fel, a habozó, könnyen megvezethető férfit állította elénk. Bár hősbaritonról szó sem volt esetében, megbízhatóan énekelt. Gutrunét Markovics Erika alakította, ő sem erőteljes hangú, de orgánuma gyönyörűen csengett, különösen a magasabb régiókban. Színpadi megjelenése nagyon szerencsés, a szerep énekes része kevésbé. Cornelia Kallisch Erda után Waltrautét énekelte, kivételes drámai erővel, de most sem sikerült Brünnhildét meggyőzni, még neki sem. Kallisch rendkívül muzikális, hangszíne különleges, Waltraute kifejezetten neki való szerep, bár a mély hangok néha nem zengtek. Ez nem igaz viszont Matti Salminenre. Óriási hang, ösztön, őserő árad puszta megjelenéséből, tökéletes ellentétet alkotott Welkerrel, ami nem kis feladat egyik részről sem. A közönség legnagyobb tapsát Salminen kapta, nem érdemtelenül.

A sellők közül González Mónika hangja érvényesült leginkább, ezért kissé kiegyenlítetlen volt a három szereplő közötti kapcsolat. El tudták hitetni csáberejüket, sellőségüket, föl-le sétáltak, hajladoztak. A három norna nagyszerűen énekelt, egyedi hanggal, mégis összhangban egymással és a szereppel. Kovács Annamária lesz talán a következő Erda vagy Waltraute, Németh Judit már járatos a Wagner-művekben, Temesi Mária szopránja nem tolakodott előre.
A kórus tömbként állt és szólt, tisztán, meggyőzően énekeltek. A zenekar – bár több hibával, mint előzőleg – rendkívül szépen játszott, elfáradásnak nyoma sem volt. A vonósok végig bírták, a mélyrezesek ünnepélyessége nem volt kérdéses. Fischer Ádám lelkesedése, fáradhatatlansága cseppet sem veszített erejéből, összefogta a zenekart, énekeseket, egyáltalán a zene fővárosává tette Budapestet erre a két és a következő négy alkalomra, mikor a tetralógiát egymást követő napokon adják elő. Szuperprodukció, szupersztárokkal, de egy kis igazi tüzet azért kaphattunk volna a világ összeomlásakor.

Richard Wagner: Az istenek alkonya

Siegfried – Stig Andersen
Gunther – Oskar Hillebrandt
Hagen – Matti Salminen
Alberich – Hartmut Welker
Brünnhilde – Susan Bullock
Gutrune – Markovics Erika
Waltraute – Cornelia Kallisch