a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: terminátor
Hat és fél éve láttam utoljára élőben Joe Satrianit, a G3 aktuális turnéján, amikor a PeCsát is érintették. Joe, kezében a fegyverrel, világszerte a szakemberek és a nagyérdemű egy jelentős része számára a rockgitározás atyaúristene. Tegnap este a Papp László-arénában mutatta meg lelkes rajongótáborának, hogy felemás a viszonya a Bourbonokkal: igaz, hogy nem felejtett, viszont tanult és tanított a legutóbbi zenei légyott óta.
2004-ben írtuk:
Satriani sem hagyott egy nyugodt pillanatot sem az ámuló rajongóknak, sírt, nyüszített, vonaglott a hangszer megszólaltatójával együtt. Barátomat telefonon tudósítottam egy szám erejéig, neki is tetszett! A kontaktus folyamatos volt a küzdőtérrel. Kevés rizsa, nagyon sok zene szólt tegnap a szabadtéri színpadon, de nekem ez az egy és negyed óra Satriani is nagyon rövidnek tűnt.
Mi változott és mi nem? Az után a fellépés után a tanítvány, Steve Vai produkcióját látványosabbnak éreztem, ám hozzáértők (gyerekeim véletlenül épp arra járó gitártanára és szerkesztőtársam [M.R.]) még a helyszínen, illetve utána győzködtek, hogy persze, jó-jó Vai, néhány riffet néha eltalál (…), de Satriani sokkal jobb. A felületes ismeretet felülírandó M. R. mixelt egy válogatáslemezt kizárólag nekem Satriani legjobb koncertfelvételeiből. Nem kellett sokáig erősködni, a cédét azóta rongyosra hallgattam (nincs is rongyos cédé), és a jó kezű amerikai elfoglalta nálam is azt a zenei piedesztált, amit megérdemel. Flying In A Blue Dream, Summer Song, Always with me, always with you, Surfing with the Alien… ezeket bármikor, bárhol, bármilyen pozícióban szívesen hallgatom. És ennyien nem tévedhetünk, a dalok egyenként többmilliós youtube-nézettsége már majdnem eléri a Gumimacikét.
Amikor nyáron egy nagykörúti séta során megpillantottam a koncertet beharangozó plakátot, rögtön belém nyilallt, ha egy mód van rá, nem fűrészelem le az ujjam stb., nélkülem nem fog föllépni. Bár egy fatális kommunikációs hiba folytán a jó Joe Massát nem láttam, Satriani november 8-i fellépését öregesen, nem pol, hanem ülő pozícióból vártam.
Gitárherók márpedig vannak. Olykor-olykor a mi koncertdobogóinkon is feltűnik egy-egy bölény előlük, egy Richie Kotzen vagy épp egy Gary Moore, hogy elkápráztassa az egyébként újabban elkényeztetett magyar közönséget. Ezért vagy ennek ellenére meglepő volt látni, hogy egy Satrianira csak ennyien voltak kíváncsiak. A beugró nem volt olcsó, csak a küzdőtérre szóló szorult épp az ötjegyű alá. De a fél ház akkor is kevés! Eleve nem szeretem, ha a spotarénában nem a hosszúkás kavics jól bejáratott „végén” áll a színpad, mint a legutóbbi nagy dobáson, a mutáns-csörcsillgénes Ozzy koncertjén, hanem középen, a nézőtér egyik oldalát elfoglalva. Ez jó lehet egy langyosabb koncerten, mint például a George Benson volt tavaly nyáron, de a gitárszaggatásnál igenis növeli a hangulatot, ha a küzdőtért megtölti az ezerfejű cézár. (Az előzenekar előzenekarkodott, egy Satriani előtt nem lehet megváltani a világot, hiába volt ügyes a jó nevű trió – Ned Evett and Triple Double –, a többség utolsó cigarettáját égette, SMS-ét írta, perecét csócsálta, sörét itta.) Tegnap sajnos nem túlzottan sokezer-fejű volt a közönség, pedig.
Pedig Satriani – mit is várhatunk egy huerótól –: nem séróból tolta. Nehéz is lett volna, hiszen jól megszokott, lecsupaszított szerelésében jelent meg, bőrfej, napszemüveg és piros gitár (később más színű/fajta/stílusú/mintájú). Ennyi elég is volt. Mintha tudatosan mindentől megszabadult volna, ami sallang, zavaró tényező a zene mellett. Legutóbbi ittjártunkkor is megcsodálhattuk: a leghíresebb őrült Osbourne a családból valami olyan minimalista színpadon lépett föl, hogy elképedtünk. Az állandó locsolkodást leszámítva (lehet, hogy húsvéthétfőt ünnepelt a fekete szombat helyett) egy vacak kivetítő sem volt az arénában. Most sem. Néha ment ugyan a háttérben némi mozgókép, animáció, lézerfény, -oszlopok, sőt, a végére, a ráadásban egy koncertbevágást is élvezhettünk, de kivetítővel és más huncutságokkal Satriani mester sem szolgált. Nincs rá szüksége, ő a gitárjával fegyverez.
Eleinte jól ismert darabokkal operált, szó szerint, hiszen sebészien precíz a keze. Végig sikál, szólózik, szórványosan gerjeszti a közönséget egy-egy kézmozdulattal, amikor fölös az egyik karja, mert éppen csak torzít, kitart, késleltet. Míg a fotósokat jól megérdemelt első három számuk után ki nem paterolták a szervizútról, meg sem szólalt, minek is. Beszél helyette a fegyvere.
Satrianiban az a jó, hogy nem fárad. Órákon keresztül képes azonos, galaktikus színvonalon gitározni. Budapesten is gondosan felépített koncepció szerint hergelte, vitte a csúcsra, majd hagyta leesni, elábrándozni a nézőt, hogy utána úgy csapjon a húrokba, hogy a hangfal adja a másikat. Változatos tempók követték egymást, az új, számomra ismeretlen számokban kiszámíthatatlanul (számmágia), stílusok jönnek-mennek a keze alatt, egy nagyon jó latinos gitárzenéből például döngetős metál lett pillanatok alatt – úgy, hogy nem volt bántó a stílustörés. Elborult szólók, végtelennek tűnő színárnyalatok; lassú blues, heavy metalos vágta váltogatta egymást, de a lényeg mindig ugyanaz volt: eszméletlen mennyiségű virgázást tesz bele úgy a nótáiba, hogy nem lehet megunni. Nem egy rocksztártól megszokhattuk, lenyomja a kötelező egy-másfél órát, ha az előbbi forgatókönyv zajlik, akkor kiegészíti a ráadással másfél órára, és csókolom, jó volt veletek, Bukarest… Satriani köszönömje után néztem a telefonra, úristen, ez két tiszta órát játszott, ami elrepült a szólóival – és még nincs vége, néhány ráadásszám is jön! Úgy látszik, épp nem volt akkor iskolában, amikor a hakni szót tanították, biztos gyakorolt. A példa ragadós lehetne kisebb halak esetében is. Az év egyik legjobb rockkoncertje eddig, márpedig sok villanás idén már nem ér a hazai fronton.
2010. november 8., Papp László Budapest Sportaréna, Showtime-produkció
