a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
Nicolò Paganini két hegedűversenyének felvételét hallgathatja meg az érdeklődő, a szólista Baráti Kristóf. Paganini darabjait szívesen hallgatja a közönség, hiszen a bámulatosan virtuóz szóló mellett kellemes dallamok is megszólalnak. Kevéssé ismert, hogy a hegedűművész-zeneszerzőnek létezik még egy hegedűversenye, melyet 1826-ban komponált, és először 1971-ben szólalt meg Henrik Szeryng szólójával. A kortársaira nagy hatást gyakorló hegedűs, ám kevéssé elismert zeneszerző négy zenekari-hegedűszólós variációt is írt, ezeket nem játsszák.
Paganini az előadóművészetre rendkívüli hatással volt, csodagyerekként kezdte, mindent elsöprő virtuozitása, a művész megjelenése találgatásokra adott okot, „az ördög hegedűse” kifejezéssel illették, a mai napig élnek legendák a mesterről. Liszt és Schumann tagadhatatlanul e virtuozitás nyomdokába akartak lépni, míg Paganini a hegedülést, addig Liszt a zongorajátékot forradalmasította. A romantika korában a hangszeres előadók jó része komponált is, Paganininak számos darabja létezik, a legismertebb a 24 caprice, ezek inkább a technikai fölényességet jelzik, mint a míves zenei gondolatokat. Koncertjein sokat rögtönzött a hegedűs, nem ragaszkodott a leírtakhoz, így szinte csak elképzelni tudjuk játékát. „ Egyáltalán nem könnyű zenét szerezni” – mondta, pontosan tudta, hogy a közönség kedvére kell tenni a művekkel, „szokatlant, váratlant, hosszabb darabokat akar hallani” a megjelent hallgatóság, talán ebben is rejlik, hogy a Paganini-koncertek máig kedveltek. Sok hegedűvirtuóz komponált a maga számára versenyművet, melyek szinte kivétel nélkül feledésbe merültek.
Az Op. 6-os hegedűverseny érdekessége a scordatura, a szólóhangszer fél hanggal följebb hangol, így fényesebb a hangzás. A nyitó tétel kissé hosszú, a záró tétel játékos témája nagyon egyszerű, de mutatós, remek. A lassú tétel olvadékony, a hegedű énekel, a dallam csordogál. Az Op.7-es, tíz évvel később írt koncert nyitása drámai, szinte operai, aztán mintha a szerző elszégyellné magát, könnyedebb vizekre evez. A zenekar itt nagyon kifejező, sajnos a későbbi, virtuóz szakaszok alatti kíséret nem hajszálpontos. A tempó nem féktelen, változatos témákat hallunk. A lassú tétel szintén kis operai felhangot tartalmaz, a szóló csodálatos. A sokrétű záró rondótétel igazán ismert, a Süssmayrtól kölcsönzött témájú La Campanella több feldolgozást megélt más zeneszerzőktől – a dallam itt is egyszerű, de mutatós, felejthetetlen. Paganini talán legfőbb zenekarkezelési módja a rossinis timpaniütések, csillogó ütőhangszerek, cintányér, triangulum használata, az egyszerű aláfestés a hegedűszólóknál. A hegedű a lényeg, annak szolgálatába állítja a zenekart szinte mindig, a zenekari bevezetőket leszámítva.
Baráti játékára az elegancia a legjobb jelző; a virtuóz szakaszok peregnek, sosem érzi a hallgató, hogy nehéz lenne a kivitelezés. Baráti játszi könnyedséggel pergeti a futamokat, kettős fogásos részeket, üveghangokat (kettős fogással is), mindezt dinamikai, agogikai fűszerezéssel, a zenekar ebben nem mindig volt partnere. Vonókezelése bámulatos, a spiccatók, richochet-k csak úgy sziporkáznak. Baráti sosem a megszokott előadási kliséket használja, s bár ezek a hegedűversenyek a virtuozitásra támaszkodnak, Baráti mégis a zenei megfogalmazást teszi fontosabbá. A kadenciák ragyogóak, a hegedűhang fényes, a magas hangok éteri tisztaságúak. Szellemes könnyedség, játékosság, tökéletes technika és zenei elgondolás jellemzi Baráti játékát, nem véletlen, hogy a lemezt újra kiadták.
Az NDR zenekar Eiji Oue vezetésével játszik. Zavaróan sok a hajszálnyi pontatlanság a zenekar részéről a gyors tételekben, ezt még a a szólistára való nemfigyelés tetézi. Azon izgul a hallgató, nehogy elkeveredjen a zenekar valahol, a frázis vége egyezzen meg a hegedűével. Nagyon nehéz a versenyművek zenekari részét pontosan, jól játszani, ez a két koncert különösen kényes az improvizatívnak tűnő szakaszok miatt.
Egy szó mint száz, Baráti Paganini-lemeze fantasztikus, mindenképp érdemes beszerezni.
