a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
Két kortárs magyar művet is kínált a Savaria Szimfonikus Zenekar február 29-i, Művészetek Palotájában tartott koncertjén, merész vállalkozásnak hatott, ami a közönség becsalogatását illeti. Ráadásul az est második felét Sibelius V. szimfóniája töltötte ki, Sibelius sem tartozik a magyar közönség kedvencei közé, nyelvrokonság ide vagy oda. De volt közönség, méghozzá lelkes.
A nyitányként, inkább helyette szolgáló mű, Tóth Péter Canzoniere című darabja műfaji besorolása igencsak problémás, a szerző az „opera és szimfónia keveredését látja … a zenekari dalban”. Mindkét műfaj jegyeit tekintve rövid a Savaria Zenekar felkérésére írt darab, nem áll kisebb-nagyobb egységekből, a zenekari dal meghatározás viszont illik rá. A szólóénekest, gyermekkórust is felvonultató Canzoniere Petrarca toszkán nyelvű, többségében szonettet tartalmazó, a Laura-szerelemből táplálkozó Daloskönyv című gyűjteményének szövegeire épül. Talán a leghálásabb feladat egy-egy szöveget megzenésíteni, a hallgatónak segít a tartalom, sokkal inkább, mint egy tisztán hangszeres vagy zenekari, abszolút zenébe tartozó műfaji kötöttségű darabot írni. A vokális zene szerepe mintha csökkent volna a mai korban, ennek talán az egyik oka a más kifejezésmódú, könnyen fogyasztható tömegzene térnyerése.
A Canzoniere – mely ősbemutatóként szólalt meg – kellemes hangzású, hasonlóan Tóth Péter többi (kórus)művéhez. A zenekari felrakás helyenként nagyon jó volt, rögtön a nyitó ütemekben, ez a zenei anyag később visszatért. A mű szerkezete megnyugtatóan bontakozott ki a hegedűk által pp induló, egyre sűrűsödő, kicsit barokkos szólamvezetésű dallamtöredékekből a himnikus zárásig. Változatos hangzásban merülhetett el a hallgató, számomra sok volt az áthallás, egyre-másra fel-feltünedeztek olyan dallamcsírák, harmóniai fordulatok, melyeket már hallottam más szerzőknél. A zenekari apparátus viszonylag nagy volt, szép hangszerszólókat hallottunk, a gyermekkórus – tagjai a zenekarban helyezkedtek el – mint mindig, üdeséget hozott. Francesca Provvisionato énekelte a szólót – kifejezetten neki írta a szerző a szólamot –, szépen, de nem kimagaslóan jól.
Az est másik kortárszenei darabja Kocsár Miklós Csellóversenye volt, mely 1994-ben keletkezett Antall József miniszterelnök emlékére. A mű nagyszerű, egyedi, tele csodálatos hangszínekkel, és az érzelmi paletta szinte végtelen a műben. A négytételes darab hallgatása közben sokszor éreztem, hogy Sosztakovics I. csellóversenye lehetett a minta, az orosz szerző darabját nyitó négyhangos motívum karaktere – Kocsárnál szintén négyhangnyi volt a zenei anyag a gyors tételben – a fájdalmas, siratószerű rész, Sosztakovicsnál az orosz, míg Kocsárnál a magyar népi intonáció elsuhanó gondolataival. Mindkét szerző motívumcsírákat fejleszt tovább, a rendkívül izgalmas felfedezés az, hogy mennyire másképp gondolkoznak.
A szólista Rohmann Ditta volt, átéléssel, szépen játszott, a fiatal csellista különösen sokat működik közre kortárs darabok bemutatóján. Csellóhangja gyönyörű, technikai problémáktól mentesen játszik, a karaktereket szinte minden esetben jól adta vissza.
A Savaria Zenekar mindkét darabot úgy tolmácsolta Kocsár Balázs vezényletével, hogy nem sérültek a szerzői elgondolások. Míg Tóth Péter műve esetében a zenekari anyag könnyen megfogható, addig a Kocsár-versenyműben a sokféle érzelmi-hangulati megjelenítés kiaknázása rejtett még lehetőségeket.
Szünet után Sibelius V. szimfóniája szólalt meg, az 1915-ben befejezett, háromtételes mű érdekes, de nem véletlen, hogy nem került be a legtöbbet játszottak közé. A szimfónia rendkívül csúnya rézfúvós gikszerrel indult, sajnos a rezesek csak a mű végére nyújtottak érdemleges teljesítményt. A fafúvósok viszont nagyon szépen játszottak, dinamikai megoldásaik akár a legnagyobb zenekar becsületére válhattak volna (sajnos a II. tételben gyakran hamisan szóltak). A nagyszabású első tétel ellenpontos része pontatlanul szólalt meg, pedig ha valami, akkor egy effajta bonyolult rész igényli a szinte mértani pontosságot, csak akkor lehet megtölteni tartalommal. Szintén megoldatlannak éreztem az orgonapontos részt, szóltak a hangok, de nem történt semmi, előrehaladás végképp nem. Mindenesetre voltak gyönyörű pillanatok is, a zárás, a himnikus hangvétel és a zenekar lelkes játéka. Kocsár Balázs képes volt inspirálni a zenekart, a darabot betéve tudta.
Sokan bírálják a kortárs zenét, annak létét, a Szimfonikus felfedezések (lánykori nevén Szimfonikus körkép) bevallottan megkísérli visszaadni a kortárs zene rangját, megismertetni a közönséget a magyar zenekarokkal. Az elgondolás nagyszerű, az viszont nem, hogy számos zenekar nem kap lehetőséget a bemutatkozásra.
