Pulcinella és Dzsindzsa
a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: Lehotka Ildikó
Régóta csak nézegettem a Pulcinella és Dzsindzsa lemezét, tetszett a borító, kinek ne lenne kedves a sok-sok rózsaszín, mérges állatka, szám szerint hét, önálló kézzel, a belső oldalon pedig a zenekar tagjai, szintén rózsaszín világban, de csak most jött el a pillanat, hogy alaposabban is meghallgassam. A Panthers’ Play című lemez nagyon jó, ötletdús, nem mentes a humortól és a zenei sokszínűségtől. A hangszerelés változatos, a dzsesszben nem feltétlenül fő hangszerként használt harmonika miatt sem.
A két különböző hátterű együttes, a francia, toulouse-i Pulcinella kvartett és a 2005-ben alakult magyar Dzsindzsa trió közös munkája a Mediawave szorgalmazására született, a kísérlet lényege, hogy a magyar zenészek valamiféleképpen tanulhassanak, beolvadhassanak, bekerülhessenek az európai dzsesszéletbe. A Dzsindzsa talán kevéssé volt ismert, de tagjai remek zenészek, akiket a kreatív dzsessz legnagyobb tehetségeinek tartottak, a lemez alapján teljesen indokoltan. A két zenekar fúziója egy termékeny, minden ízében kiváló lemezt eredményezett, nem szűkölködve a magyaros ízzel sem, de a groteszk vagy vidám pillanatok, sőt meghökkentő hangzásbombák sem hiányoznak a palettáról.
A nyitó A nagy ébredés dallama fokozatosan fejlődik, az egy szólamból lesz négy, hihetetlen feszültséget teremtve, majd egy új hangnemben kezdődik az Ébredés, immár sűrűbben, rendkívül jól vágva az intimebb, szólisztikus szakaszokat a vastagabbakkal.
A Hókuszpók a maga zenei humorával, szikráival, csúszkálásaival, izgalmas szaxofoncikázásaival remek, a begyorsuló zárás örömhangulatot hoz. Szintén tobzódik a humorban, gagekben a Reggae Holiday, színes, kellemes, csillogó, bár a harmonika (és a nyaralást, a környezetet, a tengerpartot jelképező) hangja meglepő, tökéletesen illusztrálja a xilofonnal együtt a könnyedséget, gondtalanságot. Szintén a vidám zenékhez tartozik az unisono kezdetű, címében is felhívó jellegű Hatökör örömzene.
A lemez központi száma az éppen tízperces Boldizsár, a karcsú, légies hangzású szaxofonszólóval, bőségesen tetten érhető, nyilvánvalóan magyaros hangzással (vajon ki lehet Boldizsár?), máshol balkáni népzenét idéző hangszereléssel, motívummal, vad ritmikával. Magas hőfokra ér el az improvizációs szakasz a szám végére, egyre izgalmasabb a zene, nagyon jól felépítették.
A Zuzmó zörejeivel, kellemesen közhelyes dallamaival, a XX. század közepének stílusát is felhasználó részeivel kellően lecsengeti a Boldizsár című számot, melyet egyfajta szintézisnek is érzek a lemez meghallgatása után. Talán nem véletlen a cím, Zuzmó, a dzsindzsa szó jelentése ’sűrű, áthatolhatatlannak tűnő növényzet’. Nos, a zuzmó kevésbé vad képzetet ad, mindenesetre a szám könnyű, könnyed, kellemes.
Az Ujjongás cím is sokatmondó, noha az első taktusok nem ezt juttatják rögtön az eszünkbe. Kicsit kakofon, kicsit összevissza, sok zörej, egymáshoz nem kapcsolódó és szimultán történő dallamocskák után teljesedik ki a népies dallam, megteremtve a jó értelemben vett kocsmahangulatot, össznépi búsongásba fulladva. A Shalala a szaxofonosok jutalomjátéka, az előadásmód spontán, a hangszerek hol reagálnak egymásra, hol csak játszanak. A ritmika itt is feszültségnövelő.
A Fanfár melankóliába hajló kezdődallama meglepően torkollik bele az izgatott hangulatba, itt szintén nagy feszültséget, várakozást érzünk: lehet-e még fokozni a zenét? Kérem szépen, lehet, a két ütősnek köszönhetően. Nem szólószakasznak érezzük, nem öncélúnak, hanem a visszatérés előtti rövid kitérőnek. A Székesfehérvár Lullaby nagyon jó zene, kicsit mintha ismerős lenne az egyszerű harmóniák miatt, de valóban egy altatót hallunk, a lemez befejező számát.
A hét zenész remek összhanggal játszik, sokszor nem lehet eldönteni, improvizálnak-e (valószínűleg igen), nagyon ráéreztek egymás gondolataira, stílusára. Helyenként jóízű banalitásokat csempésztek be, nem kis bátorság kell ehhez, és a humor mindenféle fajtája meg is különbözteti őket más előadóktól.
Bátran ötvözték a free jazz, mainstream, folk, beat, avantgárd irányzatokat, stílusokat, és ez a egybeolvasztás kiforrott hangzást eredményezett. Azt hiszem, mindenki megtalálja a maga kedvencét, a többféle hangulat, tempó, hangszerek különféle együtt hangzása tág teret nyújt a hallgatónak.
Pulcinella:
Ferdinand Doumerc – alt- és tenorszaxofon, fuvola
Florian Demonsant – harmonika
Jean–Marc Serpin – nagybőgő
Frédéric Cavallin – dob
Dzsindzsa:
Weisz Gábor – tenor- és baritonszaxofon, fuvola
Hock Ernő – nagybőgő
G. Szabó Hunor – dob
BMC CD 167, 2009
