Moholy-Nagy László: The Art of Light
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: PP
Az év egyik legnagyobb szabású tárlata nyílt tegnap a Ludwig Múzeumban, nemcsak az intézményi, hanem az egész magyar közgyűjteményi kínálatot tekintve.
Moholy-Nagy a modern művészet kimagasló alakja, és 1975 óta épp itt volt az ideje, hogy gyűjteményének egy részét (újra) felfedezzük. A kiállítás része a Ludwig Robert Capával kezdődő nagyprojektjeinek.
Az élet forma
Moholy-Nagy nevével sűrűn találkozunk, de jól mutatja valódi ismertségét/ismeretlenségét, hogy sokan még ma is „mohoj”-nak ejtik (az avantgárd művész felvette nagybátyja [Nagy] és a vajdasági Mohol település nevét). Hogy miért lett modernné, azt tréfásan már Juhász Gyula is kutatta, de kellő szakmai képzettség híján mi ebbe most nem megyünk bele. Ami viszont a tárlatból az egyszerű halandónak kitetszik: Moholy-Nagy alkotásait – a mű- előtagot legszívesebben elhagyta a kifejezés elejéről – bármely kortárs tárlat darabjai közé be lehetne illeszteni, kortársak, kortalanok. Nézőpontja a mai emberé. Felülről, oldalról, alulról, átlagemberből figyeli a síkot, a teret vagy éppen a parányi, vízen himbálózó csónakokat, a kerítésrácson át gyerekként a kül-/belvilágot, és keresi, kutatja a fényt, mint mindannyian, csak másképp. Művészete, mint hirdette is, a fény művészete.
Személyes alkotói „tragédiája”, hogy megelőzte korát, szerencsére ez a művészetben másképp van, mint a politikában, itt nem baj. Az volt a célja, hogy az alkotó egyre közelebb kerüljön az emberhez („új emberhez új művészet”), fedjék át egymást. Ám – mint a spanyol kurátor, Oliva Maria Rubio tárlatvezetéséből is kiderült – önmagának is be kellett vallania, mint egy esetben feleségének írta, az „emberek” nem értik a művészetét.
A fotogram (a kamera nélküli fényképezés), a színes fototechnika, a film, fotómontázs (nála: fotóplasztika), a művészeti ágak, határok átlépése ma már evidens a modern művészetben, s ez nem kis mértékben az ő érdeme is. A húszas-harmincas években azonban (a kiállítás 1922-től tekinti át művészetét, 2008-ban lehetett látni egy nagyon szűk időmetszetet bemutató tárlatot) ez közel sem volt annyira természetes.
Nagyszerű összegzést láthatunk (szeptember 25-éig), a kiállítás a Circulo de Bellas Artes, Madrid, a Martin-Gropius-Bau, Berlin, a Gemeentemuseum Den Haag és a La Fábrica és a Ludwig együttműködésében jött létre, azaz megjárta Madridot, Berlint és Hágát. A hazai kuriózumot az adja, hogy a művész legjelesebb honi kutatói és a magángyűjtők jóvoltából egy külön terem hazai dokumentumokat, fényképeket, érdekességeket mutat be. magyar és angol-spanyol nyelvű kiadványok is megjelentek ebből az alkalomból. A kiállítás a magyar soros EU-elnökség programjának keretében, a Hungarofest támogatásával valósult meg, a léptékhez képest nagyon rövid idő alatt hozták a Müpa teteje alá.
Múzeumi vezérfonal
Moholy-Nagy László a XX. századi avantgárd művészet világhírű alakja. Képzőművészeti, elméleti munkássága, fényképei, kamera nélkül készült és nevétől immár elválaszthatatlan fotogramjai, filmjei, pedagógiai tevékenysége olyan jelentőségű volt, hogy túlzás nélkül állíthatjuk, Moholy óta másként látunk, Moholy-Nagy óta átalakult a művészetről való gondolkodásunk. Újításai az évtizedek során olyan természetessé váltak, hogy most szinte ismét fel kell fedeznünk, valójában mennyi minden kapcsolódik hozzá. A világhírűvé lett magyar fényképészek sorában, Robert Capa, Kepes György, Munkácsi Márton után most Moholy-Nagy László (1895−1946) munkáit mutatja be a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum. A kiállítás egyben régi adósságot is törleszt, hiszen ilyen igényű Moholy-Nagy-bemutató Magyarországon 1975 óta nem volt, még 1995-ben, a művész születésének 100. évfordulóján sem.
Moholy-Nagy a XX. század első felében, huszonévesen Kassák Lajos aktivista köréből indult, a magyar avantgárd egyik legfiatalabb művészeként. 1919-ben Bécs érintésével Berlinbe ment, ahol a dadaizmus, majd a konstruktivizmus hatása alá került, amelyeket azután egyéni módon továbbfejlesztett. Walter Gropius igazgató meghívására 1923-ban a weimari Bauhaus, az akkori legprogresszívebb művészeti iskola tanára lett, ahol a Fémműhely mellett az új művészeti nevelést meghatározó Alaptanfolyamot vezette. A Bauhaus több volt mint iskola: a művészet, az élet, a tudomány egységét megvalósító életformát jelentett. Moholy-Nagy érdeklődése a kísérletező, újító iskolán belül a festészet, a fémműhely vezetése, könyvek írása és szerkesztése és az új tipográfia alkalmazása mellett az új művészi lehetőséget kínáló fényképészet és a film felé fordult. A fényképészet és még inkább a film nemcsak technikailag jelentett újat, hanem jellegénél fogva alapvetően megkérdőjelezte a művészet hagyományos elveit, köztük a műalkotás egyediségét és a művész személyes közreműködésének jelentőségét.
Moholy-Nagy sokoldalú tevékenységében a fény volt az a központi rendezőelv, amely festményeit, szobrait, kollázsait, fényképeit, filmjeit, tipográfiai munkáit, színházi díszletterveit egyaránt meghatározta. A fényképészetben nem a valóság tökéletes leképezésének eszközét látta; meggyőződése volt, hogy a fényképezőgép és a filmfelvevő feltárásra váró, új lehetőségeket tartogat a modern ember számára, és végre felszabadít az ábrázolás, a valóságutánzás kényszere alól. A Bauhaus egész életét meghatározó élménynek bizonyult. Amikor Weimar, Dessau, Berlin és London után 1937-ben Chicagóban telepedett le, megalapította az „Új Bauhaust”, és haláláig kísérletező, újító művész és teoretikus maradt. Az élet teljességét átfogó, hierarchiától mentes, minden ember számára elérhető és művelhető tevékenységnek tekintette a művészetet, és mélyen hitt a művészet pedagógiai szerepében.
A Ludwig Múzeum kiállítása 1922-től tekinti át a sokoldalú életművet, Moholy-Nagy fényképeit, fotogramjait, filmjeit, „fénnyel készült” munkáit állítva a középpontba. A fényről mint médiumról 1923-ban jelent meg az első írása a New York-i Broom folyóiratban. A kiállítás egyik legizgalmasabb része az az összeállítás, amely Moholy csaknem összes filmjét a művész eredeti elképzelése szerint helyreállított formában, ebben a teljességében először mutatja be. Moholy-Nagy életművét tekintve szinte természetes, hogy egy ilyen igényű és léptékű kiállítást csak nemzetközi együttműködésben lehet megvalósítani. A világ több mint húsz múzeumából (Tate, Whitney, Tokyo Metropolitan stb.) és magángyűjteményekből származó, mintegy 200 műtárgyat és dokumentumot felvonultató kiállítás a madridi La Fábrica igazgatója, Oliva Maria Rubio kurátori koncepciója alapján jött létre a berlini Martin-Gropius-Bau és a hágai Gemeentemuseum közös munkájának eredményeként. Az európai kiállítássorozat korábbi helyszínei, Madrid, Berlin és Hága után a budapesti bemutató szeptember végéig várja a közönséget.
Moholy-Nagy gazdag életműve azt is lehetővé teszi, hogy az egyes helyszíneken kissé eltérő hangsúlyok érvényesüljenek. Berlinben kiemelt szerepet kapott az általa szervezett legendás 1929-es Film und Foto (FiFo) kiállítás és pedagógiai munkássága, Hágában pedig a Hollandiában 1933 és 1935 között eltöltött évek. A budapesti kiállítás az életmű két nemzetközileg elismert magyar kutatója, Passuth Krisztina és Bajkay Éva művészettörténész közreműködésének eredményeként fényképekkel, a hazai gyűjteményekben őrzött kiadványokkal egészül ki. Moholy-Nagy László családjának köszönhetően olyan értékes dokumentumokkal tudjuk teljesebbé tenni a kiállítást, amelyeket a korábbi helyszínek közönsége nem láthatott.
