a papiruszportal.hu archívumából [2016]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Zeneakadémia nagytermében két nagyszerű művész adott szonátaestet január 14-én, a Kamarazene Nagyteremre című sorozat keretében (melynek ez volt az első eseménye a négy közül). A műsor két Beethoven- és egy Prokofjev-szonátát tartalmazott. A nagyszerű koncert után Kóda címmel pódiumbeszélgetésen vehetett részt a közönség, magam először maradtam ott, meglepve láttam, hogy a földszint teljesen megtelt az ott maradókkal, ezzel is jelezve, hogy nem akármilyen előadást hallhattak.
Egyre többször vehetünk részt kamarazenei hangversenyen, így szonátaesten, és szerencsénkre nagy nevek is jönnek hozzánk. Sol Gabetta, a fiatal, orosz-argentin származású, de Svájcban élő zenész harmadszor játszott Magyarországon, korábban versenyművek szólistájaként hallhattuk, Schumann és Saint-Saens a-moll csellóversenyét játszotta. az ember kíváncsi, vajon milyen lehet kamarazenészként a már zenekari kíséretes darabban megismert művész. A három koncert közül ez marad a legemlékezetesebb.
A koncert Beethoven Op. 5. no 1-es F-dúr szonátájával indult, Beethoven első cselló-zongora szonátájával, melyet a szerző II. Frigyes Vilmos porosz királynak ajánlott, a bemutatón Duport és a szerző játszott. Az 1796-ban írt szonáta kéttételes, ahogy a ciklus másik, g-moll darabja. Az F-dúr szonáta az öt e két hangszerre írt közül a legvidámabb, csak pillanatokra sötétedik el a hangulat. A C-dúr szonáta negyediknek készült a csellószonáták közül, szintén párdarabja is van, a D-dúr szonáta, mindkettő 1819-es mű. Érdekes összevetni az elhangzott két szonátát, hiszen egy fiatalkori és egy érett mű között sok stiláris különbség lehet. A C-dúr szonáta is kéttételes, mindkettő lassú bevezetéssel indul, a korabeli közönség nagyra tartotta a darabot.
A két művész előadásában fantasztikusan megformált műveket hallottunk. AZ F-dúr nyitó tételének lassú bevezetése nem volt túldramatizált, a csellista nem sokat vibrált, ezzel is kifejezve a nyitó szakasz egyszerűségét. A gyors szakasz robbanékonyan, dinamikusan szólalt meg, az expozíció ismétlése előtt szenzációs zárást hallottunk. A kidolgozási szakasz Asz-dúr része a zongora gyöngyöző, csodás színű megszólalásával, a két hangszer dinamikus, izgalmas hangsúlyokkal teli játékát mutatta. Egy-egy hevesebb tempógyorsítás, a kóda nagyszerű tolmácsolása igazán emlékezetes marad. A könnyed, egyszerű témájú rondó talán egy hajszállal gyorsabb volt a megszokottnál, de ez nem jelentette azt, hogy kapkodnának a művészek (talán a magyaros motívumnál érezhettük, hogy gyors a tempó). A záró rész előtti pár ütemes elkalandozás leírhatatlanul érzékletes volt. Elevenség, játékosság, kópéság szólalt meg a teremben.
A C-dúr szonáta nyitó tételének gyors szakasza sürgető, rendkívül kifejező volt, a lassú tétel bevezetése időtlenséget, de egyben fodrozódást is hozott. A gyors szakasz energikusan szólalt meg, de nem nehézkesen, gyakran így halljuk a tételt. Különösen jól fogalmazta meg a két művész a zongora témája utáni replikát, sokszor az az érzése az embernek más előadásban, hogy a cselló késik a válasszal. Remek Beethoven-szonátákat hallottunk, izgalmas megoldásokkal, dinamikai kiteljesedéssel, apró megtorpanásokkal, belemenésekkel. A két művész elementárisan volt képes együtt játszani, valódi kamarazenélést hallottunk.
A második rész Prokofjev két darabját ígérte, az Adagiót a Hamupipőke-szvitből, és a szonátát. a két művet egybefűzve hallottuk. A koncertnek ez a fele is nagyon érdekes volt, de a Beethoven-darabokat nem tudták felülmúlni, Alekszej Vologyint jobbnak éreztem a Prokofjevekben, mint Sol Gabettát. Két ráadást is kaptunk.
A pódiumbeszélgetés is élvezetes volt, a két művész beszélt a művekről, azokhoz fűződő viszonyukról. Nem egy esetben a humor is megcsillant, főleg Vologyin részéről. A két előadó bár két éve találkozott először, majd később is játszottak különböző felállásokban, a Zeneakadémián adták első szonátaestjüket.
A koncert nem csak a zenei magvalósítás magas fokáról szólt, de az előadók személyiségéről is.
