a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
Túlzás nélkül mondhatom, hogy a francia énekes lemeze azon felvételek közé tartozik, ami minden tekintetben a legmagasabb színvonalú. Nem sok olyan kiadvány van, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, évente ha tíz ilyen jelenik meg, az már egy jó szezon. Jean-Paul Fouchécourt és az Opera Lafayette Ryan Brown vezetésével valami olyan csodát alkotott, hogy a barokkot, az énekeseket nem szeretőknek is meglágyul a szíve.
A barokk operák másodvirágzásukat élik, soha nem látott mennyiségben kerülnek piacra a lemezek, az énekesek a virtuóz áriákat tűzik műsorukra, a régizenei előadói gyakorlat vadhajtásai kezdenek megszűnni, a korstílus lassan a helyére kerül a lemezek számát tekintve, de koncerteken még mindig a romantika (közönségnek, előadóknak nagyon hálás) művei az uralkodóak.
Az haute-contre hangfaj sokáig feledésbe merült, nem volt rá szükség, hiszen leginkább Rameau operáiban kapott szerepet, általánosságban a francia barokkban és egy-két klasszikus műben, bár Britten is írt erre a hangfajra, Rossini Almaviváját is beszoríthatjuk ebbe a kategóriába (tenore di grazia). A magas tenor/férfialt sajátossága, hogy nem falzett énekel, így nem is nőies a voce. Általában karakterszerepet kapnak, semmi hősiesség, inkább a humor felé hajlanak. Hogy világossá váljon a hangfaj lényege, hiszen a kontratenor szót is előszeretettel használják, talán nem szentségtörés, ha Freddie Mercury nevét említem meg, ő a tipikus magas tenorhang-tulajdonos. Napjainkban talán Mark Padmore-t ismerik leginkább, nálunk is járt.
A Naxos cédéje Pierre Jélyotte-ra, az 1713-ban Dijonban született és 1797-ben meghalt híres francia énekesre hívja fel a figyelmet. Ez a zenei emlékállítás, retró egyre kelendőbb, Cecilia Bartoli Maria Malibrannak állít emléket, nemkülönben Marilyn Horne dupla lemeze (Souvenir of a Golden Era), De Philippe Jaroussky is készített egy tribute to lemezt, így az elfeledett énekesek-énekesnők technikájáról valami képet alkothatunk. Jélyotte hangterjedelme F’-től d’’-ig ível, ami nem mindennapi, általában az altok hangterjedelmével egyezik meg a kívánt tartomány. Jó húszéves pályafutása alatt Jélyotte a Párizsi Opera ünnepelt csillaga volt. Jean-Paul Fouchécourt egyike a speciális barokkénekeseknek, hangfaja különleges, hajlékony, behízelgő. Több mint hetven lemezen énekel, rengeteg díjat, elismerést kapott, nem érdemtelenül.
Jean-Philippe Rameau operaterméséből kapunk egy csokrot, színeset, illatosat, nyolc műből 13 áriát. Többségük a hagyományos ABA, da Capo-formát követi, a hangszerelés sem hoz túl sok újat, a zene viszont friss, rendkívül változatos, nem nélkülözi a virtuozitást, a humort, ez persze az előadókon is múlik. Az első négy és az utolsó ária a Platée-ből való. Az első arietta ráhangolódása után jön a következő, nagyon jól megoldott részekkel; ugyan az A rész kicsit zilált, a középrész zenekari nyávogása igazán hangulatfestő. Az összes áriában nagyon tetszik, hogy nem veszik magukat komolyan az előadók, van erő vagy kedv a fricskákra. Természetesen nem könnyű a dolga sem a zenekarnak, sem Fouchécourt-nak, merik vállalni a hibákat is, hogy az érzelembemutatás ne sikkadjon el. A harmadik ária nagylélegzetű, több részből áll, talán a legjobban elkapott előadást halljuk: a humor mellett a virtuóz éneklés (a sztereó hatás is érvényesül), zenekari játék megragadja a zene lényegét. Jók az állathangutánzások, a sírás, az egyetlen falzetthang ebben az áriában szerepel. A természetutánzás a mennydörgést, villámlást is beveti, Vivalditól kölcsönvett zene erősíti a hatást. A La Guirlande de fleurs-ből egy áriát találunk, a hangulat az elhagyott szerelmes lelkivilágát tárja elénk. A mozgalmasabb középrész kissé szétesik a zenekar miatt, a zárás viszont szép. Rameau talán legismertebb operája a görög mitológiából vett Castor és Pollux, egy airt hallhatunk a műből. Nagyon szomorú, rezignált, képszerűen ábrázolt, az előadók ki tudják tölteni a lassú tempót, úgy, hogy nem lesz vontatott, nem lesz unalmas. A Naïs című operából Neptune áriáját énekli Fouchécourt, ez az a típusária, melyet a barokk operák kötelező jelleggel tartalmaznak: a hős a tengerparton szomorkodik, itt az égen csillagok ragyognak, hallható is a zenekari szólamokban. A Prélude-hoz tartozó ABA formájú arietta virtuóz, oldja a fájdalmas dallamot. A másik arietta egy jó kis viharért esedez, némi rosszindulattal, a virtuozitás itt sem hiányzik.
A Les fêtes de l’hymen et de l’Amour Osiris újra a keservet mutató szerepe után a Dardanus-ből a címszereplő egyik áriája következik: Dardanus a börtönben senyved. A téma újra a szomorúságot kívánja, az air az egyik legszomorúbb felvétel. A tolmácsolás abszolút érzékelteti Jupiter fiának kilátástalan helyzetét, a basszus szólam helyenként nagyon mély, Fouchécourt szinte a felkiáltásig megy el a fájdalom ábrázolásában. A Zoroastre-ban ismét egy szabadságától megfosztott embert hallunk. A Zaïs-beli ária középrészének pompás zenekari játéka a barokk fénykorát mutatja, a virtuóz éneklés ismét kiváló. Zaïs egy bűvös csokorral a kezében várja, hogy kívánsága valóra váljon, mi más lenne, mint hogy viszonozzák a szerelmét. A záró, könnyed ária a Platée-ből van, ezúttal Thespis szólítja Bacchust. Szintén kitűnő hangulatábrázolás, a dugó durranása az utolsó hang előtt találó.
Nagyszerű a lemez, egy letűnt kort hoz elénk, zenekar, szólista hihetetlent produkál. A francia nyelv prozódiája, komikumábrázolási képessége előtérbe kerül. A lemezhez egy alaposan megírt kísérőfüzet is tartozik, röviden leírja az ária előzményét – Rameau munkássága, a hangfaj sajátosságai, Jélyotte és Fouchécourt életrajza mellett.
Rameau: Operatic Arias for Haute-contre
Naxos, 2008
