a papiruszportal.hu archívumából [2016]
Szerző: szabói
Csalog Gábor új lemeze két kortárs magyar szerző darabjával párosítja Beethoven két utolsó zongoraszonátáját. Csalogtól nem szokatlan az első látásra meghökkentő műsorválasztása, de sosem kétséges, mit miért párosít a művész koncertjei lemezei anyagához. A BMC kiadványán Szőllősy András és Csapó Gyula zongoraművei adják a bevezetést a két Beethoven-opuszhoz, nagyon találóan. Arra is választ kapunk, hogy milyen volt a zene pillanatnyi állapota a VIII. században, és milyen a XX. század végén, a XXI. század első évében, hova fejlődött, mennyit változott a zongorára írt zene.
Különös hangulat hatja át Szőllősy András Paessaggio con morti című 1987-es darabját, nagyon érdekes mű nyitja a lemezt. Szőllősy kompozíciója számos karakterrel bír, a zenei szövet változatos, több tételre elegendő. Hogy mégis az egytételes formát választotta a szerző, az talán azért van, mert a kortárs zenében csak kevés nagyszabású darabnak lenne közönsége, ha bemutatnák. A szerző egyetlen egységbe komponálta a szerteágazó elemeket, de nem érezzük, hogy sérülne a mű teljessége, hogy tarka a darab. Szőllősy nagyszerű atmoszférát teremt, a darabot nyitó pasztellszínekkel, máskor vad, szinte eszelős vágásokat, félelmet kifejező zenei anyagot hallunk, a műben rejlik a régi korok zenéjére való utalás, a koráldallam. A műtől annak sem kell elzárkóznia, aki a kortárs zenében nem járatos.
Csapó Gyula címadásai gyakran figyelemfelhívóak, az Egyenes labirintus is folytatja e sort. A mű 2001-ben keletkezett, némi repetitív zenei vonást is vélünk felfedezni, de egy modern kori zenélő doboz hangzásának érzete is felvetődik a hallgatóban. Máskor mintha a ma divatos meditáló zenét hallanánk, de éppen ezek az apró változások adják meg a darab különlegességét. Nem lehet nem odafigyelni az apró változásokra, egy-egy hang megjelenésére, ritmikai sűrűsödésre.
Beethoven utolsó három zongoraszonátája a műfaj egyik csúcspontja, a középsőt tekintik a központi darabnak. Beethoven e műveivel kitágította a műfaji határokat, új dimenziót adott mind a zongora hangzásának, mind a formai keretnek. A zongoristák ezért is érzik kihívásnak e szonátákat, hiszen a zenei megvalósítás nem könnyű, a három szonáta utalásait is ismerni kell, nem lehet romantikus elemekkel átszőni a művet, hiszen akkor sérül a darab. A szabályos formát felváltja a rögtönzésszerű zenei anyag, a tételek építőkövei nem szabályosak.
Beethoven Op. 110-es, Asz-dúr szonátájának nyitó tételét Csalog úgy játssza, hogy a dinamikai tartomány legszélesebb skáláját bejárja. Gyönyörű a témabemutatás, a művész nem távolságtartóan játssza a dallamot, hanem bensőségesen – ilyenkor érzi a hallgató, hogy a mű lélegzik, zeneszerző és előadó egymásra talál. A nem csak beethoveni mércével mérve rövid középső tétel szintén a karakterek különbsége miatt izgalmas, Csalog képes az Allegro moltóba feszültséget vinni, váratlan pillanatokat teremteni. A gyönyörűséges, több szakaszból álló záró tétel nyitó ütemei talán nem fejezik ki az időtlenséget, később viszont lélegzetelállító pillanatokat hallunk. A fúga gyengéden indul, Csalog folyamatosan erősíti a hangerőt, helyenként orgonaszerűen szól a zongora. A másik fúgaszakasz szinte sürgetővé válik, hihetetlen fokozást hallunk, a tétel zárása hihetetlenül jó. Nagyon szép színekkel tolmácsolja Csalog a tételt, az elvágyódás, melankólia, mely atmoszférát többször érinti a tétel, az éppen csak derülő zene szinte láttató, a szakaszhatárok érzékelhetőek, de nem szakítják meg a két szélső tétel zenei anyagának egységét.
Az Op. 111-es szonáta (c-moll) kéttételes, a nyitó tétel fantáziaszerű, a gyors szakasz könnyen transzformálható témája Csalog játékában mindig más arcát mutatja, hol hősi, súlyos, hol vidám, a fúga nagyon jól kidolgozott. A lágy részek olvadékonyak, szépek, az ellentétes karaktereket jól kiemeli Csalog. Az Arietta egyszerű, de gyönyörűségesen dallama szépen szólal meg, az időtlenséget azonban nem érzem. A hét variáció sorozata nagyszerű ívet képez a művész előadásában, itt is képes megteremteni a feszültséget, a várakozást a fordulatok előtt. A trillás variációkban nem gondoljuk, hogy sok lenne, vagy hosszadalmas a díszítés, nem üres fecsegésként szólalnak meg a trillák. A drámai, gyorsabb, erőteljesebb szakaszokat Csaloghoz közelebb állónak érzem a Beethoven-szonátákban, de egy nagyon átgondolt, szép előadást hallunk.
Három koncert felvételeiből áll össze a lemez anyaga, benne két zenei stílussal – kétféle hallgatóság kedvére tett a kiadó. Csalog a kortárs zenében nagyon járatos, koncertjei nem egyszer rendhagyóak, de nem „szakosodott kizárólag a modern zenére, ezt a lemez is bizonyítja.
BMC CD 224
